Persze valamit azért így is látott. Például azok közé a szerencsések közé tartozik, akik eljutottak a legjobb nemzeti pavilonnak kijáró díjat elnyert örmény kiállításra, amelyet nem a biennále valamelyik központi helyszínén rendeztek meg, hanem az azoktól viszonylag távol fekvő San Lazzaro degli Armeni szigetén, az örmény szerzetesek kolostorában. Ide ritkán indulnak hajók, s annyi a könnyebben megközelíthető látnivaló, hogy a verniszázs három napja alatt keveseknek marad rá energiájuk, hogy egyáltalán megkeressék az állomást, ahol a hajó kiköt.
Pedig valóban izgalmas bemutatót rendezett a diaszpórában élő örmény művészek munkáiból a szintén örmény származású, Svájcban élő kurátor, Adelina Cüberyan von Fürstenberg. Az is lehet, hogy a szakmai körökben jól csengő névnek és az örmény genocídium századik évfordulójának is szerepe lehetett a díj odaítélésében. Azonban a kortársak alkotásai a kolostor legkülönbözőbb tereiben a tradíció és a jelen, az óhaza és a diaszpóra közötti eltéphetetlen kötelékekről beszélnek, olykor egyébként a szó szoros értelmében, hiszen a látogatót a kolostor kertjében egy hanginstalláció fogadja.
Hajókázás közben, visszafelé, a San Zaccaria felé kitárul előttünk a város, jobbra a Giardinit látjuk, a város közparkját, amelyet egy régi negyed lebontása árán Napóleon alakíttatott ki, s amelyben 1895-ben rendezték meg az első képzőművészeti kiállítást az olasz királyi pár ezüstlakodalma tiszteletére. Évtizedeken át az itt épült pavilonok jelentették a biennále helyszínét, itt volt a központi kiállítás, mígnem új helyszínként az utóbbi évtizedekben megjelent az Arsenale, a város egykori híres hadikikötője, hajógyára is. Ma már azonban a két kiállítási helyszín sok ezer négyzetméteres kiállítási tere sem elég, az egyes nemzeti pavilonok, társrendezvényként szervezett tárlatok számára templomokat, palotákat vagy egyszerű lakásokat bérelnek ki a város legkülönbözőbb pontjain, s persze ne feledkezzünk meg Velence nagy múzeumairól, köz- és magángyűjteményeiről sem.
A Dózse-palotában a „vámos” Rousseau képei láthatók éppen, a Museo Correr a két világháború közötti új tárgyiasságot és Jenny Holzer műveit prezentálja, a Museo Fortuny az arányok történetét tekinti át, Francois Pinault, a francia milliárdos két épületben, a Punta della Doganában és a Palazzo Grassiban rendeztetett tárlatot, a San Giorgio szigetén lévő Cini Alapítvány Marina Abakanowicz és Jaume Plensa plasztikáit állítja ki.
Csupa nagy név, a legjobb kvalitások. És persze fantasztikus költségvetés. De egyébként hogyan is lehetne megragadni és megtartani a látogatók érdeklődését ott, ahol egyszerre kétszáz kiállítást rendeznek? És ami a programok szervezőinek még fontosabb: hogyan lehetne másként Velencébe vonzani azokat, akik „számítanak”? A nagy múzeumok vezetőit, szakembereit, a galériásokat a világ minden tájáról, s a nagy gyűjtőket, akik nemcsak néznek, hanem vesznek is, ha nem itt és most, akkor majd máshol, de a legjobb az, ha itt teszik. A szisztéma működik, valóban mindenki itt van Velencében a verniszázs napjaiban, s a megnyitón Éva és Adél sem hiányzik természetesen, a furcsa pár, mindketten kopaszak, s a kettős férfi tagja is a társáéhoz hasonló feltűnő női ruhában jár. Ők is művészek, jelenlétük folyamatos performance, amelyről fotók, filmek készülnek, a képekből nyomatok, művészkönyvek lesznek, amelyek bemutatása újabb performance-ra ad alkalmat.
A milliárdosok közül jó néhányan luxusjachton érkeznek, amelyek a Giardini és az Arsenale vagy a Punta della Dogana közelében horgonyoznak, míg tulajdonosaik a kiállításokat járják vagy a fogadásokon vendégeskednek. Szívesen látott vendégek, nélkülük nem működne a gépezet, de talán maga a biennále sem. A francia pavilon majdnem egymillió eurós költségének a harmadát magántámogatások fedezik, de a brit, az ausztrál vagy az olasz pavilon kiállítása sem jöhetett volna létre a magántőke támogatása nélkül. A magyar pavilon költségvetése meg sem közelíti az említettekét, 70 millió forint állt rendelkezésre Cseke Szilárd képzőművész és German Kinga kurátor Fenntartható identitás című projektjének létrehozására, amely így is figyelemre méltó produkcióvá sikeredett, amit jól jelzett az, hogy a verniszázs napjaiban több külföldi tévétársaság forgatott a pavilonban, s hogy Cseke Szilárd neve rákerült egy húsz kiemelkedő teljesítményt nyújtott kelet-európai művész nevét felsoroló listára.
A projekt kvalitása szerezte örömet még az sem csökkenti, hogy meghívó hiányában szinte csak a véletlenen múlt, hogy nem maradtunk le a megnyitóról, ahol az egyébként szokásos magyar nyelvű üdvözlőbeszédeken túl meglehetősen hiányzott egy olasz vagy angol nyelven elhangzó szakmai megnyitó. Volt persze a látogatónak nagyobb hiányérzete is a biennálén, mégpedig a központi kiállításon, amelynek a középpontjában egy arénát alakíttatott ki Okwui Enwezor, amelyben fél éven át szünet nélkül Karl Marx A tőke című művének a fejezeteit olvassák fel. A főkurátor természetesen „okosan” elmagyarázza, hogy válságból válságba bukdácsoló világunkban miért éppen Marxot citálja, de valahogy nem tűnik meggyőzőnek a magyarázat. Ez lenne a „világ összes jövője”, ahogyan a biennále címe mondja? Vagy ez éppen olyan irreális dolog, mint az, hogy a Velencébe érkező Karl Marx luxusjachton utazik? Mindez persze csak egy pillanatra fut át a látogató agyán, azután siet tovább.
