– Hogyan ismerkedett meg a historikus táncokkal?
– Eredetileg magyar néptánccal foglalkoztam, amellett történelem szakra jártam a főiskolára, és a történelemből elsősorban a régi korok mindennapjainak emberi története izgatott. Táncosként és a művelődéstörténet iránt érdeklődő emberként pedig egyenes út vezetett a historikus táncokhoz. Ez a nyolcvanas-kilencvenes években történt, amikor a régizene egyre népszerűbbé vált, a korabeli táncok azonban, különösen Magyarországon, még ismeretlenek voltak. Szerencsére én Bécsben, Eva Campiano táncegyüttesében tanulhattam historikus táncokat. Így indult.
– Az elejétől kezdve a tánc oktatására készült?
– A családomban a művészetek szeretete magától értetődő volt, ebben nőttem fel. Ugyanakkor a tanítás is az életem része volt, és pedagógusként végezve természetesnek tűnt, hogy a táncművészet mindkét útján elindulok: előadóművészként, illetve koreográfusként, oktatóként. A historikus zene és tánc szakmába bekerülve kaptam meghívást a Garabonciás együttestől, hogy csatlakozzam a pedagóguscsapatukhoz.
– Mely korok táncait foglalja magában a historikus tánc műfaji elnevezés, és mit táncolnak ezek közül manapság a leggyakrabban?
– A barokk táncok gesztusrendszere az, amely talán minden korosztály számára egyformán élvezetes lehet. Napjainkban ugyanakkor reneszánszát éli a reneszánsz is. Közhely, de a rohanó világunkban sokak számára nagyon vonzó belepillantani a régi korok életformáiba, megtapasztalni, hogyan éltek akkor. Ha a korszakokat nézzük, ismerünk már XIV. századi táncleírásokat is, amelyek azonban csupán egyszerű szöveges információt tartalmaznak, de a barokkból például már összetettebb rendszert is bemutató tánckönyvek maradtak ránk.
– Könnyen elsajátítják a gyerekek a régi korok tánclépéseit?
– A Garabonciás együttes munkamódszere ötvözi a historikus tánc és a pantomim világát. A mai felgyorsult világban, a felfokozott vizuális ingerek közepette nem lehet teljesen autentikus módon színpadra állítani a táncokat. Épp ezért minden táncot egy történetbe vagy játékba ágyazunk, hiszen így könnyebben megragad a gyerekekben.
– Profi táncosok lesznek a Garabonciás növendékeiből?
– Nem táncművészeket nevelünk. Nálunk az a legfontosabb, hogy a tánc szeretete, a színpadi jelenlét segítse a gyermekek személyiségfejlődését. A közösségi munka sok gyereknek hatalmas biztonságot jelent, és magabiztosságot is ad ugyanakkor.
– Honnan jött az ötlet, hogy fogyatékkal élő gyermekeknek tanítsanak táncot?
– A Garabonciás együttes otthona a IX. kerületi Ferencvárosi Művelődési Központ. A közelünkben található Friss utcai módszertani központhoz személyes kapcsolatokon keresztül először egy bemutató előadást vittünk, majd táncházat tartottunk, amin a mi gyerekeink is nagy örömmel vettek részt, nagyon nyitottnak bizonyultak. Ezek a sikeres együttlétek adták a hosszabb távú együttműködés ötletét, és így a tánc beépült a gyógypedagógiás terápiába. Saját tapasztalatainkból kiindulva egy idő után elhatároztuk, a foglalkozásokat kivisszük az iskola falai közül, hogy megmutassuk, lehet az integrációról így is beszélni. Hiszen a fogyatékkal élő gyermekek egyenrangú társai az egészséges táncosoknak, és a közönség számára valódi színházi élményt nyújtanak.
– Miben segítheti őket a tánc?
– A sérült gyermekeknél a motorikus képességek fejlesztésre szorulnak, így minden mozgásterápia, vagy akár az úszás, a lovas terápia segítségükre lehet, és hatással van a fejlődésükre. Nálunk ráadásul a tánchoz a pantomimen keresztül jutunk el. Egy mesét építünk fel, amelynek a végén, anélkül, hogy észrevennék, már táncolnak is.
– Milyen előadásokat játszanak?
– Tavaly Óramesék címmel egy tizenkét képből álló mesét adtunk elő, idén a La Fontaine történeteiből és Lully zenéjéből összerakott Állatmesékkel utaztatható előadást szerettünk volna létrehozni, hiszen az iskolákat nehéz kimozdítani, egyszerűbb, ha mi visszük a produkcióinkat.
– Hogyan fogadták a Garabonciás együttes tagjai a fogyatékos gyermekekkel való közös munkát?
– Nálunk nincsenek korcsoportok, hanem az adott előadásban egyszerre vannak a színpadon a 8-10 évesek a huszonévesekkel. A nagyok pedig mindig odafigyelnek, segítik a kisebbeket, az újonnan érkezőket. Ezért egy nagyfokú tolerancia alakul ki bennük az évek során. Így nem volt számukra újdonság, hogy a velük párba állított sérült társukat teljes figyelemmel kísérjék és mindenben segítsék. Elég volt tehát csak önmagukat hozni, ahogy bármely más előadásban is.
– Mit jelentenek a közös produkciók a résztvevő gyerekek számára?
– A sérült gyermekek olyan élményekkel gazdagodnak a közös munkának, az utazásoknak és a fellépéseknek köszönhetően, amelyek hosszú távon meghatározók lehetnek az életükben. Az egészséges gyerekek számára pedig az együttműködés bizonyítja, hogy egy ilyen kapcsolat semmiben sem különbözik a „normális” kapcsolatoktól. Ha a gyerekek kellően nyitottak, és így fordulnak egymás felé, akkor, ahogy a fogyatékos Friss utcai gyerekek fogalmaznak, valódi barátságok születhetnek.
– A közönség miként reagál az előadásokra?
– Ahová elvisszük az előadásainkat, ott igény van rá, így nagyon jól veszi a közönség a produkcióinkat. Sokszor hallottuk már, hogy csak az előadás feléhez érve figyelnek fel rá, hogy fogyatékkal élő gyerekek is vannak a színpadon.
– Milyen módszerrel tanítják a táncra a fogyatékos gyerekeket, van különbség az oktatásukban?
– Az előadásba bekerült gyerekek középsúlyos értelmi fogyatékosok, elsősorban Down-szindrómások, akikről tudjuk, hogy nagyon nyitottak mindenre, borzasztóan szeretnek szerepelni. Mivel azonban lassabban reagálnak dolgokra, nagy türelemre és egyszerűbb instrukciókra van szükség ahhoz, hogy megszülessen a produkció. De csak jól kell motiválni őket, és akkor csodákra képesek.
– És a közeg: a társadalom, a potenciális támogatók elég nyitottak erre az integrációra?
– Olyan összetett programokról, amellyel a Mol támogatja nemcsak a fogyatékkal élőket, de a tehetséges gyermekeket is, én nem tudok. Pedig jó lenne, ha sok ilyen lenne, nagy szükség van rá. Saját tapasztalataink is azt mutatják, hogy a közönség számára nagyon fontos, hogy az integrációnak e formájával is találkozzon. Hiszen mi nem csupán a segítségnyújtásról beszélünk, hanem megmutatjuk, hogy a fogyatékkal élők is milyen sokat tudnak adni az egész társadalomnak.
