„Igen tisztelt Méltóságos Uram! A Magyar Tudományos Akadémia a mai napon tartott nagygyűlésén Méltóságodat az összehasonlító népzenei tudomány terén kifejtett buzgó és sikeres munkásságát méltányolván, levelező tagjává választotta” – tudatta az Akadémia Bartók Bélával 1935. május 16-án, elismerve három évtizede tartó népzenekutatói munkáját. Ugyanezen a napon vált akadémiai taggá Szentgyörgyi Albert is. Ennek ma kereken nyolcvan éve.
Ez az évforduló azonban – bár lapunkban többször is megjelent – valahogy rendre elsikkad a hivatalos kommunikációban. A legfájóbb pedig az ebben a történetben, hogy Bartók akadémiai népzenekutatói munkásságának legnagyobb része a mai napig kiadatlan. Nyolcvan év alatt különféle rendszerek és ideológiák, pártok és kormányok váltották egymást, egyben azonban nem különböztek: Bartók hiába volt hivatkozási alap az országimázs szempontjából, annyi pénz és energia mégsem jutott rá soha, hogy példátlan értékű munkássága teljes egészében hozzáférhetővé váljon.
„Most új tervem van: a magyar népdalok legszebbjeit összegyűjtöm, a lehető legjobb zongorakísérettel mintegy a műdal nívójára emelem. Ez arra volna jó, hogy a külföld ilyen gyűjteményből megismerhesse a magyar népzenét” – írja Bartók Béla 1904. december 26-án húgának. Hosszú és keserves utat tesz meg ettől kezdve 1935-ig, nem keveset küzdve bürokráciával, elutasítással, meg nem értettséggel.
A népdalgyűjtés elhatározásától kezdve kerek harminc év telik el, mire 1934. június 5-én az MTA akkori főtitkára, dr. Balogh Jenő értesíti Bartók Bélát, hogy „a megtévesztő román és jugoszláv népdalkiadványok” folytán sürgőssé vált a magyar népdalgyűjtemény mihamarabbi elkészítése, ezért végre az MTA megteszi a szükséges lépéseket. Augusztus 28-tól kapja meg Hóman Bálinttól a szükséges kinevezést az MTA-n történő munkálatokhoz, majd közel egy év múlva, kerek nyolcvan éve, 1935. május 16-án lesz akadémiai tag.
Ez a harminc év sem telik el hiába: miközben olyan remekműveket hagy hátra az utókornak, amelyek a magyar és az egyetemes zenetörténet legértékesebb opusai közé tartoznak, felvállalja és teljesíti az addig súlytalan állapotban lévő magyar parasztzene felkutatását és rendszerezését. A gyűjtések mellett előadásai, publikációi számos ország szakembereinek nyitják fel a szemét, és sokakat ösztönöznek a népzene szisztematikus gyűjtésére. Bartók ráadásul nem is áll meg az országhatárnál, a románoknál, a törököknél, az egyiptomiaknál is gyűjt és rendszerez.
Nem mellesleg a román gyűjtését is saját pénzen jelenteti meg, az anatóliai dallamokat halála után angol, később török nyelven teszik közzé, tanulmányait is csak angol nyelven olvashatjuk, magyarul még utalás formájában sem sok helyen találkozhatunk ezekkel. Bartók a Kárpát-medencét is egységben látja és kezeli, olyan új szemléletnek teszi le az alapjait, amely a népek testvérré válását készíti elő.
A legnagyobb akadálya azonban az, hogy ehhez a jövőbe mutató gondolathoz sem akkor, sem azóta nem partner a politika, ahogy Bartók népzenekutatói munkásságát is a világháborúk, illetve a viszályból fakadó politikai viszonyok hátráltatták. Nem véletlen, hogy Bartók le is írja: „ha csak azt a pénzt fordítanák népdalkutatásra, amit az egész világon egy esztendőben háborús készülődésekre fordítanak, akkor ezen a pénzen az egész világ népzenéjét nagyjából föl lehetne gyűjteni.”
Bartók 1934-től 1940-ig, alig hat év alatt 13 ezer magyar népdal rendszerezésével végez, azzal az aprólékossággal és alapossággal, amely egész életművét jellemezi. Ha figyelembe vesszük, hogy közben hány emlékezetes koncertet ad, milyen nagyszabású műveket ír, hogy eközben milyen komoly írásokat, publikációkat készít jelentős szaklapoknak, hány előadást tart Európa nagyvárosaiban, nem is értjük, honnan volt mindezekre ideje, energiája. Ezalatt a hat év alatt készül ugyanis a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre, a Kontrasztok, a II. hegedűverseny, a Divertimento és a VI. vonósnégyes, illetve a Mikrokozmosz utolsó köteteinek megírása is erre az időre esik.
Mindeközben újrahallgatja a 13 ezer tételből álló teljes magyar anyagát, revideálja, és előkészíti a magyar népzenei gyűjtemény kiadását, valamint – noha a megígért összeg töredékét kapja a költségekre – tető alá hozza egyedül, lemondva saját munkadíjáról azt a Pátria lemezsorozatot, amelyet a mai napig egyik legfontosabb alapanyagként használ a teljes népzenei és népzenekutatói szakma. Azért például, hogy a moldvai csángó népzenét is megörökíthessék, az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus égisze alatt hozatja fel a csángókat Romániából Budapestre.
Bartók a Magyar népdalok egyetemes gyűjteményének közreadását élete egyik legfontosabb céljának tartotta, ez a hatalmas tudományos munkája, amely egymaga több dallamot tartalmaz, mint az összes többi Bartók-gyűjtemény együttvéve, máig kiadatlan. A dallamok egy része ugyan megjelent A Magyar Népzene Tára 1951-től közreadott köteteiben, többsége azonban a mai napig nem férhető hozzá a szélesebb nyilvánosság számára. A kilenckötetesre tervezett sorozat kiadását megkezdték ugyan még a kilencvenes évek elején az MTA-nál, azonban még mindig csak két kötetnél tartanak.
A mai évforduló kapcsán érdemes elgondolkozni azon, vajon mit is kezd hazánk azzal a példátlan örökséggel, amelyet a huszadik század egyik legnagyobb magyar géniusza, Bartók Béla ránk hagyott.
