Bye bye, Blues Boy!

Meghalt B. B. King, nyolcvankilenc éves volt. Nem sajnálta tőle az életet az Úr brotha 'n' sista, és ő sem magától.

Hatvannégy esztendeig tartó aktív pályafutása során mintegy tizenötezer bulit vezényelt le, igaz, hetven felett már csak évi kétszázat. Nagyjából tizenöt gyermeke született, mind szigorúan külön anyától, és olyan nyikhajokat mentorált, mint Eric Clapton, vagy Keith Richards. Hendrix mellett a legnagyobb hatású gitárosnak tartják, és valóban ő volt a blues egyik legnagyobb királya. A blues meg akkor születik – írta Ernest Ansermet 1918-ban – , mikor a néger szomorú, mikor távol van otthonától, anyjától vagy a kedvesétől. Ekkor felötlik benne egy motívum vagy egy kedvelt ritmus, előveszi pozanját, hegedűjét, bendzsóját, klarinétját, dobját, vagy énekel, esetleg egyszerűen táncol. És a választott motívumon át behatol képzeletének mélyébe. Ettől elmúlik szomorúsága – és ez a blues.

Nos, B. B. King a villanygitárjával hatolt be a maga és mások képzeletének mélyébe, többnyire egy ES-355-ös Gibsonnal, és ahogy énekelt hozzá, abban tényleg minden benne volt a rabszolgaságtól Las Vegasig, ahol végül csendben elaludt. De ez persze csak a látszat, nyilván titokban az örökkévalóságig nyomja Scorsese Casinójában, mindannyiunk örömére. Mert nagy ravasz volt az öreg, talán csak mint Shakespeare William, azokhoz is eljuttatta a bluest, akik maguktól soha meg nem hallgatták volna. Kavarta, mint Piszkos Fred, azt az ezerszer átkozott bluest, dzsesszel, rock and rollal, széles jókedvében néha még popzenével is, hagy jusson el mindenkihez. El is jutott, még egy-két reklámot is képes volt feldobni. A hangszereit Lucille-nek hívta, egy ismeretlen nő miatt. Történt ugyanis, hogy még az ötvenes években valahol Arkansasban koncertezett, amikor is két férfi összeverekedett a tömegben. A nagyobb nyomaték kedvéért az egész kócerájt felgyújtották, és amikor Kingnek már a szabad levegőn eszébe jutott, hogy bent felejtette a harmincdolcsis akusztikus Gibsonját, visszaszaladt érte az égő épületbe. Később kiderült, hogy a balhé egy Lucille nevű lány hovatartozását illetően robbant ki, ezért aztán ettől kezdve minden gitárját Lucille-nek nevezte el. A Gibson pedig egy külön modellt, 1982 óta.

King egyébként is kemény szerencsejátékos volt, cserébe viszont nem ivott és nem dohányzott, elég volt neki egy gitár, hogy felspannolja magát. Úgy kilenc éves korától, amikor nappal gyapotot szedett, vasárnaponként egy templomi kórusban énekelt, de leginkább a hangszerével foglalkozott. Elég messzinek tűnhetett onnan a University Of Mississippi díszdoktori címe, amit 2005-ben kapott. De még az 1969-es zenei újjászületése is, amikor a Rolling Stones meghívta amerikai turnéjára, vagy az 1988-as U2-film, a Rattle and Hum, amelyben elmeséli Bonónak, hogy gondok vannak az akkordozásával. Ez utóbbi persze senkit nem érdekel, mivel cserébe forradalmasította a bluesgitározást. 1991-ben nyitott egy klubot ott, ahonnan a pályája indult rádiós lemezlovasként, a memphisi Beale Streeten, ahol egy másik király, Elvis is felbukkant akkoriban. Ezt aztán további klubok követték, amelyekben most nyilván – egy perc csend után – felhangzik a The Thrill is Gone.