Intenzív volt az első hétvége a cannes-i filmfesztiválon, s örömteli, hogy a felhajtásból alaposan kivette a részét a magyar versenyfilm, a Saul fia is. A film pénteki díszbemutatója óta csak fokozódtak a díjazásáról szóló találgatások, s ennek részben az az oka, hogy az eddig bemutatott filmek között kritikusi szemmel a Saul fia a két-három legjobb között van, miközben számos szent tehén csúnyán leszerepelt.
Gus Van Sant drámáját, amelyben az Oscar-díjas Matthew McConaughey szeretne öngyilkosságot elkövetni, például csúnyán és harsányan pfújolta ki a közönség, és azóta is mindenki arról beszél, hogy az egyébként tehetséges amerikai miképp készíthette el eddigi kétségtelenül legrosszabb filmjét. Egy sima, egy fordított, mondhatnánk, mert a két amerikai versenyfilm közül a másik, Todd Haynes Carol című drámájának az előzetes várakozásoknak megfelelően remek volt a fogadtatása, és a mezőnyből kiemelkedve az Aranypálma jelenlegi favoritja. Az ötvenes években, New Yorkban játszódó történet Patricia Highsmith regényének adaptációja, amelyben a Cate Blanchett által alakított női szereplő a társadalmi konvencióktól idegen módon saját neméhez vonzódik. Haynes az ötvenes évek társadalmi állapotát igyekszik hitelesen megragadni filmjében, amelyhez remek segítséget nyújtanak brillírozó színészei, Blanchett mellett Rooney Mara.
A kérdés leginkább az, hogy a zsűrielnöki szerepet betöltő amerikai Coen testvérek szemében mennyire előny vagy hátrány egy klasszikus eszközökkel készített amerikai film szereplése. Sokan azt is felemlegetik, hogy két éve egy másik amerikai zsűrielnök, Steven Spielberg is olyan filmet díjazott, amely két nő szerelméről szól, igaz az egy kortárs közegben játszódó francia dráma volt.
Akárhogy is, a Carol biztosan ott lesz a végelszámolásnál, és sokak szerint díjazhatják a francia Mon Roi, a norvég Louder Than Bombs és a nemzetközi koprodukcióban, görög rendezésben készült The Lobster című alkotást is. A három filmben közös, hogy mindegyik kortárs társadalmi problémákat feszeget, az emberi kapcsolatokra fókuszál, a család, az együttélés, a kapcsolatteremtés nehézségeit boncolgatja. A Mon Roi-ban egy házaspár eltérő életfelfogása vezet váláshoz, a Louder Than Bombsban pedig egy anya halála után kell titkokkal és hazugságokkal szembenéznie az apának és két fiúgyerekének. A The Lobster a jövőbe helyezi történetét, a disztópiában minden egyedülálló vagy szinglivé váló embernek ugyanabba a hotelbe kell költöznie, ahol 45 napja van, hogy párt találjon, ellenkező esetben állattá változtatják, és elengedik a vadonba.
Visszatérve a versenyprogramban szereplő Saul fiára: a fesztivál idején bejelentették, hogy az észak-amerikai terjesztési jogokat megvásárolta a Sony Pictures Classics, s ezzel máris jók lettek a kilátások egy lehetséges Oscar-jelölésre, valamint tisztességes tengerentúli mozibemutatóra. A Saul fia legnagyobb riválisa Cannes-ban a legjobb első filmnek járó Aranykamera díjért jelenleg az iráni Nahid című dráma. Utóbbi egy első filmes rendező nő, Ida Panahandeh filmje az Un certain regard versenyszekcióban, és amely az Iránban jogilag létező, de társadalmilag el nem fogadott ideiglenes házasságról szól. Utóbbi intézményt akkor veheti igénybe egy nő, ha elvált, és második házasságot kezdeményezne. A Nahid erős társadalmi dráma napjaink Iránjának ellentmondásosságáról.
És miközben elsődlegesen mindenki a versenyfilmeket igyekszik megnézni, versenyen kívül vetítették a fesztivál egyik legmegrázóbb dokumentumfilmjét, az Amyt. Az Amy Winehouse tragikus életéről szóló doku rendhagyó módon csak archív felvételekre épít, zaklatott mobilfelvételek és régi, sosem látott videók mozaikjai segítik összerakni a csodás hangú énekes tragikus életét. Feltárulnak családi sebek, fény derül az előadó korán kialakuló bulimiájára, és szemünk előtt peregnek az önpusztító párkapcsolat következményei Blake Fielder-Civillel, aki az énekest becsábította a drogok világába. Az Amy egy csodás tehetség tragikus sorsának videodokumentuma, legismertebb számainak megidézésével.
