Jankó Bálint és Babra ismeretsége és közös munkája egy feldolgozás-zenekarban indult hosszú évekkel ezelőtt. Element of Crime-, Portishead-, Morcheeba- és többek között Radiohead-nótákat játszottak, ám idővel érezték, meg lehetne próbálni saját dalokat is írni. Pár éve el is kezdték ezt, és milyen jól tették, hiszen a végül duóvá alakuló, a tényleges indulásukat 2013-ra datáló Clayfeet olyan elektropop muzsikát nyom, ami nálunk bizony hiánycikk.
Pedig az elmúlt bő másfél évtizedben sok helyen igen népszerű lett ez a főleg duóra épülő műfaj, ebben a formában azonban Magyarországon ritkán látunk tényleg igen ígéretes produkciót. Nos, a Clayfeet azok közé a kellemes kivételek közé tartozik, amiben igen nagy lehetőségek rejlenek. És nem feltétlenül csak a határokon belül, sőt!
A csapat bizonyos tekintetben még tinédzserkorban van, a tavaly kiadott ötszámos Inbetween kislemez és az eredetit egy Bari Máriusz (Planetdamage.com) által készített feldolgozással felérő változattal megtoldó Severance megjelentetése mellett – amint megtudom – további három dal már a kész állapot közelében sündörög.
A csapat így most rakja össze, miként is lehetne megvalósítani mindezt élőben, színpadon. A kérdés azért is érdekes, mert az ilyen elektronikus produkciók nem klasszikus zenekari felállások, így izgalmas, hogy mi, milyen hangszer szólal majd meg esetleg élőben, és miket varázsol elő a szintetizátor. „Az élőt többféleképpen el tudjuk képzelni, lehet csak szintis megoldás, illetve természetesen más hangszerek is szerepet kaphatnak, úgy gondolom, a gitár például nehezen lenne elhagyható” – meséli Bálint.
– A még be nem fejezett számokkal együtt olyan műsort kell összehozni, amiből összejön egy koncert – mondja Babra, aki szerint az audio mellett a zenére passzoló vizuális megjelenésen is gondolkodnak, ám azt semmiképp sem szeretnék, ha mindez elvonná a figyelmet a muzsikáról, hiszen ez a szövet, ez a váza mindannak, amivel meg szeretnék fogni a hallgatóság lelkét.
A tervek szerint egyébként a már kész új dalokat felveszik, és nagyon szeretnék, ha sikerülne fellépniük is. Bálint szerint azonban nem az a cél, hogy szétturnézzák magukat külföldön, illetve itthon. Igaz persze, hogy semmitől nem zárkóznak el, de már évi néhány koncertnek is nagyon örülnének, és egyelőre nem is gondolkodnak ennél többen.
A kezdetekkor persze a legfontosabb a visszajelzés, mennyire tetszik mindaz, amit egy előadó, egy csapat, egy zenekar át szeretne adni a közönségének. Babráéknál is hasonló tapogatózás folyik még, mert – ahogy elmesélték – egyelőre nem léptek ki abból a közegből, ahol ezt mérni lehetne, most még inkább a barátok és ismerősök hallgatják a számaikat.
Azt hiszem, ideje robbantani. Nekem például személy szerint kifejezetten bejönnek ezek a kicsit a Café del Mar-válogatások hangulatát idéző, ellazítós ütemek. Az tuti, hogy a Clayfeet muzsikájára nem fesztiválon akarom szétzúzni a színpadi árok előtti kordonokat, viszont hallgatni élvezet.
Bálinték persze a maguk lehetőségeihez mérten megpróbálták eljuttatni mindenhová a számaikat, de ők is azokba a korlátokba botlottak, amellyel minden kezdő formációnak vérrel s verítékkel meg kell küzdenie Magyarországon: helló, itt vagyunk, élünk, mi vagyunk, tessék már meghallgatni, aztán Döbrögi vagy felhúzza a szemöldökét, vagy odabiggyeszti egy RE: e-mailben, hogy „Kösz, letöltöttem!” És ezen olykor még a valóban tartalmas, korántsem „Ctrl C–Ctrl V” lemezkritikák sem feltétlenül segítenek. A Clayfeetről is írtak már ilyet. (Itt el is lehet olvasni az angol nyelvű cikket.)
Babra szerint nem az a céljuk, hogy minél jobban megmutassák magunkat, hanem az, hogy a zenéjük minél több emberhez érjen el, hogy ugyanazokat az érzéseket váltsa ki, amiket szeretnének átadni. Bálint azt is hozzáteszi, nem feltétlenül azt tartja sikernek, ha ezrek előtt, zsúfolásig telt arénákban ad koncertet, hanem ha minél többen meghallgatják az ember munkáját, „amibe sokat beletettünk”. Az eredetileg basszusgitáron játszó zenész szerint így nincsenek „sztárambícióik”.
Mondhatni, alkotni jobban szeretnek, mint szétszakítani a színpadot. Szívesen hallanák a számaikat például filmzeneként is, aminek elég komoly realitása lenne, hiszen ők épp olyan muzsikát tolnak, amely abszolút illene egy ilyen profilba.
– Mivel sajnos még ma sem beszél sok fiatal jól angolul, ezért nem biztos, hogy falakat fogunk átütni Magyarországon – utalt Babra például arra, hogy a szövegeik angolul szólalnak meg. Erre egyébként lassan lehetne egy önálló anyagot is írni, de ők is arról beszéltek nekem, hogy a magyar szöveghez sokkal erősebb sorok kellenek, mint mondjuk az angolhoz. És magyar szöveget épp ezért sokkal nehezebb írni.
Emellett mindketten úgy gondolják, ehhez a fajta zenéhez az angol jobban passzol, mert például az alter szövegek jól hangzanak magyarul, de ez nem az a műfaj.
A generációs párbeszéddel sem tűnik, hogy gond lenne, hiszen nem mindennapi keletkezéstörténete van a duó Severance című száma hihetetlenül ötletes és egyedi animációs klipjének. A mozgóképet ugyanis egy ismerősük 14 éves lánya, Seller Lola készítette egy iskolai feladat nyomán. Az ötlet és a szám hangulata pedig igencsak egymásra talált, mi több, jól harmonizál. Szóval nagy pacsi érte! Bálinték pedig igazán örültek annak, hogy egy teljesen más korosztály is tudta értelmezni és használni a zenéjüket.
Zárszóként ismét csak magam tudom ismételni: tisztelt nézők és rádiót hallgatók, itt a világ végén tessék szépen szívükbe zárni a Clayfeet muzsikáját is. Nagyon megéri, hátha majd élőben is megszólalnak a számok! Én nagyon drukkolok, és mindenképp ott akarok lenni az első élő koncerten.
Ha magatokra ismertek, és úgy érzitek, ti is ilyen előadók, zenekarok vagytok, írjatok nekünk a [email protected] e-mail címre! Szívesen vesszük, sőt örülünk neki. Ha tudtok olyan bandát, amelyben valóban ott az a bizonyos sansz, írjatok! Érdemes követni a közösségi oldalainkat is (Facebook, Tumblr, Instagram és Twitter), ahol hasznos információkról, hírekről, egyéb érdekességekről, koncertajánlókról lehet olvasni, illetve a hét zenekarának kampányát is itt lehet figyelemmel kísérni.
U.i.: Kedves zenekarok, jelentkezők! Nem hittem, hogy ennyire gyorsan ilyen népszerűek lettünk, aminek örülünk, ám ezzel párosul az, hogy a sok jelentkező miatt türelemmel kell lennetek. Fontos ugyanakkor aláhúzni, hogy szinte kivétel nélkül mindenkinek lehetőséget adunk, ám az „egy hét, egy zenekar” elvéhez ragaszkodunk, és mint írtam többször is, ennek épp a riportos, emberszagú közelség a lényege, nem a darálós, agyatlan „Ctrl C–Ctrl V” hentesmunka. Csüggedni tehát még csak véletlenül sem szabad, annál inkább követni, figyelni és jó zenéket hallgatni tehetséges magyar zenekaroktól. Nagyon nagy köszi nektek! Senkit sem hagyunk el, még csak véletlenül sem!
