Amikor először botlottam bele a Dope Calypsóna, első nagylemezük, a Farewell to the Fairy, Goodbye to the Ghost borítója fogott meg. Mi több, megbabonázott. A hangulat, a színvilág, az a posztapokaliptikus körítés visszarepített az 1990-es évek közepére, és szinte éreztem a bőrömön a Duke Nukem és Doom borzongását.
Egy isten háta mögötti elhagyatott űrállomás utolsó túlélőjének képzeltem magam, akinek meg kell küzdenie az összes legbelső és külső gonosszal, hogy végül a fáradtságtól elalélva összeessen, és arra a lényre gondoljon, aki a leginkább hiányzik neki az univerzumban. Hogy utoljára átölelje, és ezalatt a leheletéből táplálkozzon, ha már csak ennyi maradt mindenből.
Gondoltam, ha ilyen érzések cikáznak bennem, a zenéjük már csak nem lesz hallgathatatlan, és szeretem, ha jók a megérzéseim. A Sarkadi Miklós (ének, gitár), Kelemen László (gitár) és Bakó Balázs (dobok) fémjelezte trió roppant feszes, a feszültséggel jól sáfárkodó, rövid és patent dalokkal operál. Pont olyanokkal, amilyet ez a műfaj, nevezzük neopunknak, megkíván. Két perc, s minden ott van a helyén.
A bő másfél éve alakult csapat nyolc hónap különbséggel vett fel két, a Launching Gagarin Records & Management gondozásában megjelent albumot, és mint megtudtam, már az első pillanatban egymásra hangolódtak, az egész pedig ösztönösen jött magától. Számomra leginkább az tűnt fel elsőre, hogy nincs basszusgitár. Korábban úgy hittem, e nélkül nem működhet egy zenekar, de a srácok erre is rácáfoltak. Számaik összhangzása pedig meggyőzött, hogy így is lehet élvezni a torzítós gitárzenét.
A zenekar egyébként tavasszal Bresciába utazott felvenni a második korongját: a május közepén debütált Banzai! Banzai! Banzai! pedig ha lehet, még feszesebb lett, mint az első eresztés. Persze izgalmas kérdés, hogy miért is a napfényes Itália kell, hogy összeálljon egy lemez. „Már az első lemezünket is Bruno Barcella keverte, most pedig úgy döntöttük, vele is vesszük fel, hogy még flottabbul menjen minden. Be is jött a számításunk, a felvétel és a keverés mellésiklások, felesleges körök nélkül, nyolc nap alatt lezajlott. Szóval a harmadik lemezre is tuti kimegyünk” – mesélte Miki.
Ami pedig a számokat illeti, ugyancsak csípőből kerültek össze a darabok. Az énekes-gitáros szerint nagyon egyszerűen állt össze a dallista. Éppen elkészültek egy tucattal, amelyek egyben szép egységet alkottak, mégis – nemcsak szerintük – kellően változatosak. „Semmit nem kellett kukázni vagy átírni, áthangszerelni a felvétel alatt. Persze kaptak némi orgonálást a dalok, ha már volt a stúdióban ilyen hangszer” – kaptam egy kis ízelítőt a műhelymunkából.
Ha pedig Banzai!, akkor nem mehetek el a korong leghosszabb dala, a Boys from Heaven mellett szó nélkül. Tulajdonképpen ez az egyetlen olyan darab az egy tucat közül, amely átlépi a két perc körüli játékidőt. Mondanák is páran, hogy hopp, a 4 perc 18 másodperc miatt nem igazán rádióbarát, túl hosszú, miegymás. Ez azonban egy csöppet sem von le abból, hogy a szám nálam már most az év slágere.
Mást nem is igazán tudok ajánlani mindenkinek, mint tessék szépen rommá hallgatni. Én napokig bömböltettem a telefonomban, otthon, utcán, néptelen, plakátmagányban úszó tereken. Ilyenkor mindig azon tűnődöm, miért is van az, hogy ilyen számok nem csendülhetnek fel egy-egy fesztiválon.
Beszélgetésünkkor erre terelve a szót a srácok elárulták, hogy tulajdonképpen egy fesztivált, a debreceni Campust leszámítva idén nyáron sehova sem tudtak bekerülni. Mint mondták, ezen fronton „nincs semmi; menjenek csak szépen a húsz éve szokásos előadók izzadni a napra, mi legalább írunk még egy lemezt addig is”.
Ha pedig lemezkészítés, és említettem a nagyon pöpec borítókat, igencsak érdemes megjegyezni, hogy a vizualitást – most már mondhatjuk állandó tagként – Elekes Áron készíti, aki a srácok szerint iszonyú sokat hozzátesz ezzel a zenekarhoz. „Akinek tehát nem tetszik a zene – mert úgynevezett kifinomult ízlése nincs –, legalább nem mondhatja, hogy még a borító is ronda, szóval ezzel ki is húztuk a szőnyeget a lába alól” – mesélte nevetve Miki.
Ami a borítók keletkezéstörténetét illeti, a srácok nem igazán tudják, miért pont ezek lettek. Mint mondták, ötletelgettek, és kész, láss csodát, világ. Azt azonban hozzátették, mindkét borító passzol a lemez hangulatához. „Az első amolyan keményvonalas scifi-háttértörténettel bír, amelyet persze nem írtunk meg. A mostani lemezen meg sok az állatos szám valamiért, így állatos lett” – magyarázta az énekes-gitáros, majd gyorsan hozzá is tette, „amúgy olyan szép, hogy tuti varratok belőle kabátot”.
Ha a kabátra még várni is kell, a Banzai! Banzai! Banzai! lemezbemutató koncertre nem sokat: május 27-én, szerdán az A38-on lepereg az egész korong. Ha pedig valaki július 23-án Debrecenben, a Campus Fesztivál Telekom Hall színpada körül csavarog 16 óra magasságában, szinte kötelező csápolnia a Dope Calypsóra. Én tuti az első sorban leszek.
Ha magatokra ismertek, és úgy érzitek, ti is ilyen előadók, zenekarok vagytok, írjatok nekünk a [email protected] címre! Szívesen vesszük, sőt örülünk neki. Ha tudtok olyan bandát, amelyben valóban ott az a bizonyos sansz, írjatok! Érdemes követni a közösségi oldalainkat is (Facebook, Tumblr, Instagram és Twitter), ahol hasznos információkról, hírekről, egyéb érdekességekről, koncertajánlókról lehet olvasni, illetve a hét zenekarának kampányát is itt lehet figyelemmel kísérni.
Ui.: Kedves zenekarok, jelentkezők! Nem hittem, hogy ennyire gyorsan ilyen népszerűek lettünk, aminek örülünk, ám ezzel párosul az, hogy a sok jelentkező miatt türelemmel kell lennetek. Fontos ugyanakkor aláhúzni, hogy szinte kivétel nélkül mindenkinek lehetőséget adunk, ám az „egy hét, egy zenekar” elvéhez ragaszkodunk, és mint írtam többször is, ennek épp a riportos, emberszagú közelség a lényege, nem a darálós, agyatlan „Ctrl+C, Ctrl+V” hentesmunka. Csüggedni tehát még csak véletlenül sem szabad, annál inkább követni, figyelni és jó zenéket hallgatni tehetséges magyar zenekaroktól. Nagyon nagy köszi nektek! Senkit sem hagyunk el, még csak véletlenül sem!
