Úgy tűnik, a rendszerváltozás első éveiben a kelet-európai tömb országaiban, de Magyarországon biztosan, általános volt az igény azokra az új lehetőségekre, amelyet a groteszk ábrázolásmód jelentett. A kor és a kifejezésmód egymásra talált.
A kiváló művészettörténész, André Chastel szerint az általa legszívesebben hibridnek nevezett „kétértelmű szörnyetegforma” – amelyhez a groteszk ember-állat ábrázolások is tartoznak – a természet féktelen életerejét, titkos, démoni oldalát, jóvátehetetlen abszurditását jeleníti meg, s egyaránt válhat iszonyat vagy mulatság forrásává.
Ha igaza van, akkor egy olyan XX. század végén, amelyet az emberiség, s benne a magyarság megélt, nehezen lehet a művészi igazság kifejezéséhez megfelelőbb eszközöket találni, mint amelyek segítségével az állatin keresztül mutatjuk be az emberit, a groteszken át a realitást.
„A hibrid – írja André Chastel – feltételezi az ésszel fel nem fogható káosz fogalmát, mely nem ismer törvényt, objektivitást, és a rettenetestől a csodálatosig ível, nem más tehát, mint a »tökéletes« és az »igaz« tagadása a tévedés és a túlzás révén.” Márpedig mi másnak nevezhető jobban a XX. század, mint káosznak, a különböző színű diktatúrák önkényének és rövid időre létrejött, különböző színű demokráciák kudarcának?
Többek között ez olvasható ki a kaposvári groteszkpályázatra beérkezett művekből. A tárlatnak több mint száz résztvevője van, s a kiállított, legalább százötven mű a legkülönbözőbb technikák alkalmazásával, a legkülönbözőbb anyagok felhasználásával készült. Akril- és olajfestmények, kollázsok, ceruza-, tus- és krétarajzok, fa- és linómetszetek, akvatinták, hidegtűk, fotók, digitális printek, szobrok, érmek, objektek és könyvobjektek, zászlómunkák, installációk.
Mégsem Diszpraxiáról, azaz alkalmatlanságról, használhatatlanságról van szó, ahogyan Homolya Gábor sarkánál összeragasztott, kétfelé néző orrú bakancspárjának címe mondja, hiszen sem a különböző anyagok, sem a különböző technikák nem csökkentik, hanem éppenséggel erősítik egymás hatását.
