Úgy tűnik, a rendszerváltozás első éveiben a kelet-európai tömb országaiban, de Magyarországon biztosan, általános volt az igény azokra az új lehetőségekre, amelyet a groteszk ábrázolásmód jelentett. A kor és a kifejezésmód egymásra talált.
A kiváló művészettörténész, André Chastel szerint az általa legszívesebben hibridnek nevezett „kétértelmű szörnyetegforma” – amelyhez a groteszk ember-állat ábrázolások is tartoznak – a természet féktelen életerejét, titkos, démoni oldalát, jóvátehetetlen abszurditását jeleníti meg, s egyaránt válhat iszonyat vagy mulatság forrásává.
Ha igaza van, akkor egy olyan XX. század végén, amelyet az emberiség, s benne a magyarság megélt, nehezen lehet a művészi igazság kifejezéséhez megfelelőbb eszközöket találni, mint amelyek segítségével az állatin keresztül mutatjuk be az emberit, a groteszken át a realitást.
„A hibrid – írja André Chastel – feltételezi az ésszel fel nem fogható káosz fogalmát, mely nem ismer törvényt, objektivitást, és a rettenetestől a csodálatosig ível, nem más tehát, mint a »tökéletes« és az »igaz« tagadása a tévedés és a túlzás révén.” Márpedig mi másnak nevezhető jobban a XX. század, mint káosznak, a különböző színű diktatúrák önkényének és rövid időre létrejött, különböző színű demokráciák kudarcának?
Többek között ez olvasható ki a kaposvári groteszkpályázatra beérkezett művekből. A tárlatnak több mint száz résztvevője van, s a kiállított, legalább százötven mű a legkülönbözőbb technikák alkalmazásával, a legkülönbözőbb anyagok felhasználásával készült. Akril- és olajfestmények, kollázsok, ceruza-, tus- és krétarajzok, fa- és linómetszetek, akvatinták, hidegtűk, fotók, digitális printek, szobrok, érmek, objektek és könyvobjektek, zászlómunkák, installációk.
Mégsem Diszpraxiáról, azaz alkalmatlanságról, használhatatlanságról van szó, ahogyan Homolya Gábor sarkánál összeragasztott, kétfelé néző orrú bakancspárjának címe mondja, hiszen sem a különböző anyagok, sem a különböző technikák nem csökkentik, hanem éppenséggel erősítik egymás hatását.
Ha sokféle nyelven dicsérhetjük az Urat, ki merné kétségbe vonni, hogy a humorban, az iróniában, a groteszk ábrázolásban megfogalmazódó kritika is sokféle hangon szólalhat meg? Túlzás, az ellentétek hangsúlyozása, vagy éppen a pozíciók megfordítása, a lehetetlen lehetségesként történő beállítása, a felületes hasonlóságok lényegi azonosságként való beállítása egyformán jó módszer lehet ahhoz, hogy egyféle torzkép megmutatásával a mű értékrendszerének újragondolására biztassa nézőjét.
Ifj. Ficzek Ferenc például a félbevágott karalábé és az emberi arc közötti hasonlóságot mutatja meg, ugyanakkor eszünkbe juttatja, hogy a „karalábéfejű” kifejezést egyáltalán nem dicséretként használjuk. Hérics Nándor, Pistyur Imre és Mátrai István ellentétek egymás mellé helyezésével operál.
Hérics két dimenzióban megjelenő felületbe, egy fakerítés síkjába mélyítve jeleníti meg kifejezetten túlsúlyos hölgyeit, Pistyur és Mátrai úgynevezett ősformákat – monolittömbből kifaragott félig emberi, félig állati lényt, illetve az Altamira-barlang falán megjelenő festményt – állít szembe mobiltelefonnal, s elektronikus eszköz egységeivel.
Flórián Gábor viszont a fölcserélés révén figyelmeztet annak a közhelyes gondolkodásnak a veszélyeire, amely egy-egy szállóigében megjelenhet.
A „Kerítésből van a kolbász” – ahogyan művének címe mondja – éppen olyan abszurd állítás, mint az, amit szinte automatikusan fogalmazunk meg, ha a mi világunknál összehasonlíthatatlanul gazdagabb országokra, emberekre gondolunk: kolbászból van a kerítés.
(A reprodukciókat Berkesi Ágota M. készítette.)
