– Két óra múlva koncert, izgul?
– Nem, egyáltalán. Csak arra koncentrálok, hogy csináljuk meg jól a bulit.
– Ebben segít a sör és a kóla, amit felváltva iszik?
– A sör inkább az előző nap lefojtása Sosem fordult elő nálunk, hogy részegek lettünk volna koncerten, s talán a rutinnak köszönhetően már nem is csúszunk bele ilyen botrányos helyzetbe. Azonban két-három sör jót tehet, mert ellazít és ráhangol arra, hogy szórakozó emberekkel próbálsz meg kommunikálni.
– Másképp készül, ha tudja, viszonylag kevesebben figyelik a színpad elől?
– Abból a szempontból, hogy kisebb vagy nagyobb a közönség, nekünk már nincs igazán különbség. Ha, mondjuk lemezbemutatóra vagy jubileumi koncertre készülünk, azért annak más a jellege, mert az mérföldkő és az ember ilyenkor feleslegesen túlmagyarázza magának a dolgot. Mindegy, hogy kis klubban vagy nagy fesztiválon, sokezres tömeg előtt játszunk, csak az számít, hogy a közönség jól érezze magát.
– Gondolta, hogy egyszer elérnek idáig, hogy a rockerek közötti népszerűség után befutott együttes lesz a Depresszió?
– Mindig is bíztunk benne, hogy sikeresek lehetünk, de befutásról azért még csak Magyarországon beszélhetünk. Azt hiszem, amikor a 2004-es turnénk zajlott, akkor már eléggé világosan látszott, hogy komoly telt házakat vonzunk. Ráadásul 2005 tavaszán jött a Nem akarok elszakadni klipje, amely egészen másfajta ázsiót mozgatott meg.
– Pedig akik nem ismerik önöket, a név alapján közülük sokan ódzkodva fogadják a csapatot.
– Nagyon lázadó rocker-tinédzserek voltunk, és valami borzasztó kemény, negatív nevet akartunk. Biztosan lehetett volna jobbat is választani, de könnyen megjegyezhető, szóval hatásos. Persze, adott esetben, ha nem a megszokott környezetben, hanem például egy városi napon zenélünk, a helyi rendező vállal némi rizikót ezzel a névvel, de bizonyítottuk már, hogy nem feltétlenül csak rockot hallgató közönséget tudunk szórakoztatni.
– Milyen manapság egy rockzenész megítélése Magyarországon?
– Vannak sztereotípiák, és vannak, akik meg is élik ezeket, de mi legfeljebb annyiban, hogy netán bulizunk vagy a koncertjeink után iszogatunk, a nagyon vadulós időszakunkon már túl vagyunk. És pont ezekről a sztereotípiákról szól a Csak a zene című dal, hogy azért, mert bulizunk vagy mert rockzenészek vagyunk, nem jelenti, hogy vadállatok lennénk, nem kell a kettő közé egyenlőségjelet tenni.
– Minden daluk önökről szól?
– Az esetek kilencvenkilenc százalékában igen, saját tapasztalatok jelennek meg bennük, sőt mondhatom, a saját érzéseim, hiszen én írom a dalokat.
– Mennyire csak Halász Ferenc határozza meg a Depresszió együttest?
– Mindenkinek megvan a saját feladatköre, és az a ritka csapat vagyunk, ahol demokrácia van. Sokan mondják, hogy nem is egészséges, ám nálunk bejött, nem is volt tagcsere csak a legelején. A vezető én vagyok, de több olyan kérdés is akad, amelyben egyáltalán nem én döntök.
– Az összhang is megvan?
– Persze, másképp nem is mehetne, ugyanakkor nálunk is előfordul ajtócsapkodás, vannak nagyon nagy viták egy-egy dal vagy egy-egy kérdés kapcsán, de személyeskedésbe nem szoktunk belemenni, nem bántjuk a másikat, mert tiszteljük egymást.
– Egy éve már, hogy letették névjegyüket az Eurovíziós Dalfesztivál válogatójának színpadán, hozott ez bármilyen változást az önök életében?
– Azt gondolom, többen ismerték meg a zenekart és többen találkoztak a stílussal, láthatták, hogy létezik modern rock-metál, és ez nagyjából ilyen 2014-ben Magyarországon. Minket nem változtatott meg a műsor, nem váltunk hiteltelenné vagy popzenekarrá, aki meghallgatta az új albumot, rájött, hogy abszolút nem ezt a műfajt vittük tovább. Volt egy laza dalunk, amiről azt gondoltuk, kompatibilis ezzel a műsorral, ennyi. A közönségszavazatok alapján mindent megnyertünk, amit lehetett, de nem tervezünk többet indulni, csak meg akartuk mutatni egy többmilliós nézettségű műsorban, hogy létezik ilyen zene, szöveg és stílus.
– Sok zenész a bulvár sajtót is erre használja
– Nincs szükségünk arra, hogy kicsinyes bulvárhírekkel népszerűsítsük a zenekarunkat, hogy így dobjuk fel az épp megjelent albumainkat. Volt már olyan, hogy valamit érdekesnek gondoltunk és azt megosztottuk a bulvárújságokkal is, de nem véletlenül nem lehet hallani a magánéletünkről, mert az valóban magánélet. Van olyan része az életünknek, amiről azt gondoljuk, a közönségre tartozik, és van olyan, ami egyáltalán nem. Amit pedig engedtetünk látni a magánéletünkből, az benne van a dalainkban.
– Hogyan tovább, merre halad a Depresszió?
– Mindig lehet nagyobb, jobb koncertet, látványt, dalt csinálni, ezek a mindennapos céljaink.
