– Mondják, a történész nem ok nélkül választ magának főhőst a történelemből. Önnek mi a személyes kötődése Klebelsberghez?
– Mivel elég sok időt töltöttem el a kulturális közigazgatásban, ez nem tekinthető véletlennek. Kezdő levéltárosként a külföldi magyar intézetek történetét kutattam, és ezen a területen természetesen megkerülhetetlen Klebelsberg szerepe. Aztán 1994-ben szinte véletlenül a bécsi Collegium Hungaricumba kerültem. Később titkárságvezetőként az 1998-ban létrejött Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában dolgoztam, azon az államtitkárságon, ami a nemzetközi kapcsolatokért és a művészeti területért volt felelős, majd egy újabb bécsi tartózkodás után a Balassi Intézet alapító főigazgatója lehettem. Nyilván ezen állásokban is hasznát vettem, hogy már korábban is a hazai kultúrpolitika történetével foglalkoztam. Vagyis ami a hobbim volt, az lett a hivatásom is, és fordítva is igaz.
– Egyfajta példaképének is tekinti őt?
– Bizonyos szempontból igen, de teljesen anakronisztikusnak tartom azt a véleményt, hogy amit annak idején Klebelsberg elképzelt, azt egy az egyben kellene ma is megvalósítani. Ez lehetetlen, teljesen más volt akkor a kulturális tárcának a szerepe és a hatásköre.
– A könyvet olvasva mégiscsak az derül ki, akkor is hasonló problémák gyötörték a politikusokat, például akkor is vita folyt arról, hogy Nyugaton vagy Keleten van-e igazán keresnivalónk.
– Rengeteg minden ma is érvényes Klebelsberg elképzeléseiből. Számomra például nagyon fontos az ő gondolatai közül, hogy a magyar kultúra egyértelműen Nyugat-Európához csatlakozik, és nagyon fontos ilyen szempontból az európai szerepe a kultúránknak. Ami egy közvetítő hídszerep, ahogy azt Klebelsberg is kiemelte. De említhetném a kulturális diplomácia fontosságának a kérdését, amit ő az elsők között ismert fel Európában. Ebben lehet, hogy én személy szerint eretnek álláspontok képviselek, de úgy gondolom, hogy a kulturális diplomácia sok szempontból fontosabb, mint a gazdasági. Annál is inkább, mivel a gazdaság működését mára egyre inkább a nemzetközi vállalatok és nem a kormányok döntései határozzák meg. A másik nagyon fontos és előremutató eleme a gondolkodásának az volt, hogy igyekezett a lehető leghatékonyabban ésszerűsíteni az intézményeket. Ezen a téren is lenne még ma is tennivaló. De említhetném a tanyasi iskolák létrehozását is, amit mindenki Klebelsberghez köt, joggal. Ma is alapkérdés, hogy lehet-e kis lakosságú településeken iskolákat fenntartani.
– A kommunista hatalomátvétel után teljesen száműzték őt a közgondolkodásból?
– A kommunisták radikálisan szakítottak a klebelsbergi gondolatokkal. Andics Erzsébet, aki a fordulat után a fő ideológus volt ezen a területen, már 1945-ben leírta, hogy az a kultúrpolitika, amit Klebelsberg képviselt, hamis vágányokon haladt és vállalhatatlan, és azonosította az egész Horthy-korszakkal a személyét. Ezért nem lehetett róla pozitívan beszélni 1947 után. Azért ez a dátum a választóvonal, mert addig Keresztury Dezső volt a kultuszminiszter, aki azt vallotta, hogy voltak követhető értékei is a két világháború közötti kultúrpolitikának. Ezt követően viszont a kriptokommunista kisgazda politikus, Ortutay Gyula lett a kultúra első embere, aki egyértelműen a szovjetizálás ideológiáját képviselte. Ezután már nem lehetett Klebelsberget emlegetni, pontosan azért, mert egyértelműen Nyugat-Európához kötötte a magyar kultúrát. Azt is hozzá kell tenni, hogy Klebelsberg nagyon erősen szovjet- és bolsevikellenes volt, és ezt gyakran hangoztatta is, és különböző nyilatkozataiban is kitért erre.
– Mikor kezdődött a rehabilitációja?
– Tulajdonképpen már a hetvenes években. Először Glatz Ferenc jelentkezett olyan írásokkal, melyek átértékelték Klebelsberg személyét és munkásságát. Majd 1982-ben jelent meg Romsics Ignác munkája, ami a két világháború közötti időszakról és főként a Bethlen-korszakról szólt másfajta, a régebbi értelmezéseket átértékelő megközelítésben. A rendszerváltás után persze rengetegen írtak róla, bár sokak esetében elmondható, hogy bár ne tették volna. Sokan dicsfénybe állították vagy teljesen elítélték. A kritika nélküli elfogadás sem elfogadható vele kapcsolatban.
– Klebelsberg, Révai József, Aczél György. A 20. századi magyar kultúrpolitika leginkább meghatározó alakjai. Utóbbi kettő szoros és nem éppen egészséges viszonyt ápolt a korszak alkotóival. Elmondható ez Klebelsberg esetében is?
– Egyáltalán nem akart kultúrpápaként tetszelegni. Egészen más volt a vallás- és közoktatásügy működése is, mint a későbbi kulturális irányítások alatt. Abban az időben a művészetek állami támogatása majdnem a nullával volt egyenlő. A középosztály még képes volt fenntartani a művészeti intézményrendszert. A nagy országos intézményeket kivéve nem volt állami dotáció a művészeti területen. Ennek ellenére Klebelsbergnek volt arról elképzelése, mi számít jó irodalomnak vagy képzőművészetnek. Ebből a szempontból ő egy olyan konzervatív ízlésű politikus volt, aki megrekedt nagyjából a 19. század végi művészeti irányzatoknál, és ezt nagyon gyakran hangoztatta is. Ugyanakkor, mivel kiváló politikus volt, felismerte, hogy támogatni kell a haladóbb irányzatokat is. A Római Magyar Akadémiára például olyan ösztöndíjasok mehettek ki Gerevich Tibor tanácsára Szőnyi Istvántól kezdve Aba-Novák Vilmoson át Molnár C. Pálig, akiket ma a magyar 20. századi képzőművészet legkiválóbbjai között tartunk számon. Egy államférfi ilyen esetekből ismerhető fel. Hogy a saját elképzelésivel szembemenve is akár, de hajlandó elfogadni a nála az adott kérdésben avatottabb emberek véleményét.
– Be kell vallani, a könyve alapján Klebelsberg korántsem volt színes egyéniség.
– Ez így van. Mindenekelőtt a hivatalnak és a hivatásának élt. Az egyetem befejezése után rögtön elkezdte az emelkedést a hivatali ranglétrán, ráadásul legalulról, hiszen segédfogalmazóként kezdett. Ez rendkívül hasznos volt, hiszen nem lehetett őt átverni, ismerte az államigazgatás teljes működését. Nem volt eredeti gondolkodó, de abban nagyszerű volt, ahogy átvette mások, például az általa csodált német tudománypolitika nagyjainak a gondolatatit és azt a magyar viszonyokra képes volt alkalmazni. A tanácsadói között olyanok akadtak, mint Kornis Gyula, a kiváló kultúrfilozófus, vagy Magyary Zoltán, akit mindenki a valaha élt legnagyobb magyar közigazgatás-tudósnak tart. Az ő gondolataikból is nagyon sokat merített, és meg tudta ezek fontosságáról győzni Horthy Miklóst és Bethlen Istvánt is. Sikerült elérnie, ami óriási eredmény, hogy a kultusztálca kapta a legnagyobb állami támogatást egészen 1941–42-ig. Ez se előtte, se utána nem volt így.
– Mennyire voltak modernek Klebelsberg törekvései?
– Ahhoz kell visszanyúlni, hogy mik voltak a legfontosabb céljai. Az egyik a decentralizáció, hiszen Budapest Trianon után még inkább vízfej lett. Ezért megpróbált vidéki kultúrközpontokat létrehozni, mindenekelőtt Pécsett, Debrecenben és Szegeden. A másik a népiskola-építési program, aminek egyértelműen – az ő szavaival – az alsóbb néprétegek felemelése volt a célja. Harmadrészt a tudatos elitnevelés, ami elsősorban a külföldi magyar intézetek alapításában és az ott kínált ösztöndíjak formájában valósult meg. Ez mind modernizációs törekvésként értékelhető. Minisztersége kezdetén még nagyjából egymillió analfabéta volt Magyarországon, ami az akkori lakosság 16 százalékát jelentette. A harmincas évek végére, a halála után ugyanez az arány 7 százalékra csökkent, ami nyugat-európai szintet jelentett. Mindezek mögött ott állt egy olyan gondolat is, amiről a politikai korrektség korában nem illik beszélni, pedig megfontolandó észrevétel: olyan emberek kezébe, akik írni-olvasni nem tudnak, nem szabad szavazócédulát adni. Nagyon sok igazság volt ebben. Ezért is mondta azt a ma már vállalhatatlan gondolatot, hogy a kulturális demokráciának kell megelőznie a politikai demokráciát. Akkor ennek nagyon sok alapja volt. Nem igaz az a vád tehát, hogy demokráciaellenes lett volna, épp ellenkezőleg. Ahogy a könyv címében is olvasható, és ahogy egyébként a korszak egyik legnevesebb tudománypolitikusa, a liberális Carl Heinrich Becker porosz kultuszminiszter mondta róla: egy európai formátumú államférfi volt.
– Megkerülhetetlen téma a zsidósághoz fűződő viszonya, már csak azért is, mert nem támogatta az egyetemen tanuló zsidók számát korlátozó 1920-as numerus clausust.
– Klebelsberg Tisza Istvánnak volt a híve, és őt tartotta a politikai példaképének is. Emiatt az antiszemitizmust mélyen elítélte. Más kérdés, hogy azt nem tartotta egészségesnek, hogy az 1910-es évek elején a magyar egyetemi hallgatóknak több mint egyharmada zsidó származású volt, ami több mint hatszorosa a lakosságon belüli arányuknak. Ráadásul ez is gerjesztette az antiszemitizmust. De szeretném ezt árnyalni, nehogy félreérthető legyek. A jelenségnek ugyanis megvoltak a társadalomtörténeti okai, illetve elmondható, hogy a zsidóság körében komoly hagyománya volt annak, hogy a gyerekek iskolázottak legyenek. Ráadásul csak azokon a területeken érvényesülhettek, amit a többségi társadalom lehetővé tett számukra. Klebelsberg volt egyébként az, aki 1928-ban elérte a numerus clausus részbeni megszüntetését, amit egyébként annak idején nem szavazott meg. A saját pártján belül is támadták a nézeteiért.
– Ha minden igaz, ezt a mostani könyvet követni fogja egy terjedelmesebb műve is Klebelsbergről. Mikorra várható annak a megjelenése?
– Ez a mostani kötet egy új sorozatban jelent meg, ami szándékosan rövid, emészthető terjedelemben, közérthető történeti munkák kiadását tűzte ki célul maga elé. Részben másodvonalbeli, de jelentős politikusokat kíván bemutatni, részben olyan szereplőket, mint Klebelsberg, aki nagyon jelentős volt ugyan, de kevés munka íródott a tevékenységéről és az életéről. Terveim szerint jövőre vaskosabb könyvet is írok Klebelsbergről.
