Mia Hansen-Love félt a haláltól, ezért sok filmet forgatott

Mia Hansen-Love 34 éves, de már négy filmet rendezett. A legutóbbit a kilencvenes évek elektronikus zenei közegéről.

– Első három rendezése afféle trilógiát alkotott. Miképp vezetett az útja a kilencvenes évek és az elektronikus zene felé?
– Amikor befejeztem előző filmemet, a Viszlát, első szerelemet, úgy éreztem, valaminek a végére értem. Rengeteg energiát, lelkierőt igénylő munkát jelentettek a kiélezett emberi kapcsolatokról szóló mozijaim, ezért kerestem ezúttal valami újat. Amikor a Viszlát, első szerelem vágási munkálatain dolgoztam, akkor láttam Olivier Assayas Május után című alkotását, amely nemcsak nagy hatást gyakorolt rám, hanem első alkalommal felmerült bennem a kérdés, mi lenne, ha én is készítenék egy filmet a saját nemzedékemről. A Viszlát, első szerelem ugyan az én ifjúságomról szólt, sokkal intimebb darab, de időtlenebb is, amelyben végső soron nincs jelentősége, hogy mikor játszódik. Így a Május után fiataljait elnézve határoztam el, hogy a kilencvenes évekhez kanyarodom vissza, amelyben ráadásul mi is éppoly illúzióvesztett, a politikával bonyolult viszonyban lévő fiatalok voltunk, mint akikről Assayas 1968-ban játszódó története mesélt. És amikor arra kerestem a választ, hogy mi volt számunkra akkor a legmeghatározóbb, természetszerűen adta magát a kérdés, hogy a zene, a bulizás és az éjszakai élet. Aztán ez az egész kapcsolódott ahhoz a családi élményhez, hogy a bátyám éppen próbált új életet kezdeni és felhagyni húszévnyi dj-pályafutásával. És miközben próbált első szerelméhez, az irodalomhoz és az íráshoz visszakanyarodni, rádöbbentem, hogy ha a kilencvenes évekről beszélünk, az ő története és ifjúsága sokkal meghatározóbb, mint az enyém. Így jutottam el az Eden és egy dj történetéhez, amelyet a testvérem élete inspirált. És Sven két legyet is ütött egy csapásra: velem együtt írta a forgatókönyvet, és terápiás célt is elértünk azáltal, hogy feldolgozhatta a karrierjét, azzal együtt, hogy az Eden története fikció. Utólag pedig azért sokkal több kapcsolódást látok előző filmjeim és az Eden között, mint előtte sejtettem volna.

Mia Hansen-Love

Fotó: Europress/AFP/ Rafa Rivas

– Sven elhagyta a korábban paradicsominak gondolt pályát, ezért lett a film címe Eden?
– Bevallom, a cím szinte teljesen véletlenszerűen jött. A kilencvenes években volt egy ilyen nevű újság, és amikor a bátyámmal anyagot gyűjtöttünk, ismét belebotlottunk. Annyira megmaradt a fejemben, hogy néhány hét elteltével rájöttem, ez a filmem címe.

– A bátyjának dj-ként az elektronikus zene a lételeme volt. Ez az ön ízlését is kifejezi?
– Többé-kevésbé, de inkább többé, mint kevésbé. A bátyám ezeket a zenéket hozta haza, így miközben a szüleim Schubertet és Brahmst, én house-t hallgattam. A house meglehetősen függővé tett, gyorsan rajongójává váltam, és amikor elmentem esténként klubokba a barátaimmal, úgy éreztem, azok életem legboldogabb pillanatai. És ennek a felismeréséhez az is kellett, hogy az egyik barátom miután megnézte a szomorúbb Viszlát, első szerelem című filmet, megkérdezte, hogy az életem szintén meghatározó, de vidámabb részét miért nem dolgozom fel.

– Érdekes, hogy ezt említi, mert a nagy bulikavalkád közepette mintha az Edenben is inkább egy szomorú élettörténet került volna a középpontba, és nem a vidámság, móka, kacagás hármasa.
– Sokan mondták, hogy milyen szomorú a filmem, tele melankóliával. Értem, hogy miért mondják ezt az emberek, mégis érdekes, hogy én nem így élem meg. Kétségtelen, hogy a főszereplő élettörténetében vannak drámai fordulatok, de ilyen az élet, mindenkiében akadnak nehézségek. Én valamiféle vidámságra, életigenlésre törekedtem az Edennel, és úgy érzem, ez határozottan jelen is van benne – mert az számomra elképzelhetetlen lett volna, hogy csak feketén vagy fehéren mutassak be egy történetet.

– Attól nem tartott, hogy még elég közel vagyunk a kilencvenes évekhez, s így azért olyan retrónak nem tekinthető ez az időszak, mint mondjuk további húsz év távlatából?
– Tetszett a gondolat, hogy egyszerre beszéljek a múltról és a jelenről, és hogy ez a kettő összeér napjainkban. Éppen emiatt nem hiszem, hogy húsz évvel később eszembe jutott volna erről a korszakról filmet készíteni.

– Érdekes volt látni, hogy az Edenben az elektronikus zene jeles képviselői személyesen is feltűnnek.
– Minden zenész és dj magát játssza, például Terry Hunter és Arnold Jarvis is. Örömmel vállalták a szereplést, nyitottak volt a megkeresésemre. Tony Humphrieszal azért volt bonyolultabb, mert határozott, erőteljes megjelenése ellenére nagyon gátlásos, és ezért kezdetben húzódozott a szerepléstől. De aztán ő is kötélnek állt. A legnehezebben a Puerto Ricó-i La Indiával (Linda Viera Caballero) ment, akinek a a To Be In Love száma nagy sláger volt a kilencvenes években.

– Már ötödik nagyjátékfilmjét készíti elő, és még mindig csak 34 éves. Másoknak ennyi film egy életművet jelent.
– Valóban nagy tempóban készítettem eddig a filmeket, amiben szerepet játszott, hogy régen attól féltem, fiatalon meghalok. Most úgy érzem, hogy ha hat filmet rendezek, akkor már elértem valamit, és pihenhetek egy kicsit, de addig nincs megállás.

– Nem érez késztetést újra a kamera elé állni?
– Nem akarok visszatérni a színészethez, egyrészt mert nem is hívnak, másrészt én filmrendező vagyok. Az első filmemet 25 évesen rendeztem, és nagyon érdekes, hogy miközben az életben én vagyok a világ legtörékenyebb embere, minden egy csapásra megváltozik a kamera mögött. Racionálisan nem tudom megmagyarázni, de ilyenkor hirtelen erősnek érzem magam, sosem féltem, sosem voltam gátlásos a kulisszák között. Ez az érzés nagyon motivál.