Mindig szeretett volna egy vastag, agyonstilizált, halálosan unalmas regényt írni a saját családjáról, de még nem sikerült. A Mimesis is fanyar humorú, a családi történeteket épp csak hogy felvillantó, karcsú kis irodalmi helyzetrajz lett Boszniáról és Montenegróról. És bár nem teljesen önéletrajzi történet, azért van köze Nikolaidishoz és a családjához is. Az író neve is elárulja, hogy valóban görög származású, mint a regény elbeszélője. „Az egyik nagyapám görög volt, az egyik nagyanyám szerb, a másik két nagyszülőm montenegrói. Voltak cincárok is az őseim között. Nekem épp ezért teljesen idegen volna egy etnikai értelemben egységes kultúra vagy identitás. Megértem, hogy mások esetleg rendelkeznek ilyesmivel, de számomra az identitás és a kultúra is nyitott, folyamatosan változó valami. Nem örülnék, ha ebbe a nyitott kultúrába belefolyna valamilyen mérgező ideológia. Az ideológiák formát akarnak adni annak, ami változékony. Az ilyen próbálkozások eleve kudarcra vannak ítélve, a Balkánon pedig véres összetűzésekhez vezettek" – véli az író.
Ez a véleménye részben a háború alatt szerzett tapasztalataiból táplálkozik. Szarajevóban nőtt fel, de a háború kezdetén Montenegróba költöztek. Ekkor nem volt még tizennyolc éves. „Harcok ugyan nem folytak Montenegróban, de tanúja voltam, hogy készíti elő Jugoszlávia a támadást Bosznia ellen. Láttam, hogy veszítik el a tömegek a józan gondolkodásukat, hogy uralkodik el a háborús ideológia. Becsületes, rendes emberek váltak vadállatokká. Ezeket a jelenségeket is próbálom értelmezni az írásaimban. Ulcinjban menekültként éltem, nem voltak papírjaim. Paradox helyzet volt, mert közben újságokban jelentek meg az írásaim, amelyekkel idegesítettem a közvéleményt, miközben jogilag nem is tartózkodtam az országban. Nem is utazhattam. Csak 2009-ben kaptam meg a montenegrói állampolgárságot."
„Nagyon utálnak otthon, tényleg”
Fotó: Székelyhidi Balázs / Magyar Nemzet
Andrej Nikolaidis szerint azért haragszanak rá Montenegróban, mert a montenegrói identitás összes fontos elemét megkérdőjelezte: az Oroszországhoz való kötődést, a Szerbiával való kapcsolatot, az ortodox vallás központi szerepét. Nem tudják elfogadni azt sem, ahogy a mozlimokról gondolkodik; azt, hogy pártjára áll a kisebbségeknek. Az ő nemzedékét nevezik új montenegrói irodalomnak. Mára szétesett az induláskor egységes csoport. Nem esztétikai értelemben léptek fel egységesen, inkább etikai-politikai irányultságukban. Háborúellenesek, Nyugat-orientáltak és függetlenségpártiak voltak.
„Montenegró történetét meghatározza a török uralom korszaka, amikor a mai ország egy része képes volt önálló maradni. Ennek a szabadságnak ára volt: egy katonai tábor kultúrája alakult ki. Spártai közeg, ahol mindenki azért él, hogy megvédje az országot. Spártában nincs helye a művészeteknek. A Montenegrót alapító dinasztia megvásárolta az első nyomdaüzemet a Balkánon, és hazahozta. A török megszállás idején elfogyott a töltény, ezért beolvasztották az ólombetűket, és abból öntöttek töltényt. Szavakkal lőtték a törököket. A szabadság megmaradt, de odaveszett a nyomda. Úgy gondolom, talán jobb lett volna könyvet nyomtatni, mert a birodalmak előbb-utóbb megbuknak, de a könyvek megmaradnak."
Az a hagyomány, hogy Montenegró a hadviselés országa, szerinte ma is erős. Az ő nemzedéke ez ellen a mentalitás ellen próbált fellépni. Nikolaidis csak két művében foglalkozik az aktuális montenegrói történésekkel, a többiben inkább „az ember sötét oldalával". Ilyen a Fiam című, ami elmondása szerint a saját poszt-posztmodern változata egy egzisztencialista regényre. „Csodálom azokat, akik biztosan tudják, miről beszélnek, amikor azt mondják: mi. Én azt sem tudom, én ki vagyok. Minden könyvem kísérlet, hogy ezt magamnak megmagyarázzam."
Ennek ellenére belefolyt a közösség ügyeibe, egy szociáldemokrata politikus tanácsadója volt tavaly februárig. „Ez húzásom nem sokakat örvendeztetett meg. Talán a hitelességemet is kikezdi. De ez esetben a túlélésre játszottam. Ez volt az első igazi munkahelyem, ahol befizették utánam a járulékokat. Amikor elegem lett, felmondtam." A könyvei az ő generációjához tartozó, városi fiatal közönség körében népszerűek, de inkább Horvátországban, Boszniában és Szerbiában, Montenegró itt is kivétel. „Nagyon utálnak otthon, tényleg. Ha belegondolok, minden nemzedék szidott már az utcán. Szívesen elköltöznék, de egyelőre senki nem hív."
