Hasonló gyökerű felháborodás éledezett a pécsi színházban. Ókovács Szilveszternek a színészhez intézett felszólalására váratlanul izgatott fiatal férfi válaszolt a már távozottak, ám a fejleményeket a bejárat mellől követők közül, a háttér általam nehezen kivehető zugából. – Igenis, ez a valódi Bánk bán, nem múzeumba, hanem színházba jöttünk! – kiáltotta oda az Opera direktorának.
– Aki nem kíván részt venni a játékban, zavarja mindez, nyugodtan menjen ki – szólt közbe a színész, majd rendületlenül folytatta. A zsűri néhány prominense ekkor vonult vissza; a nézőtér is egyre fogyatkozott, ahogy újabb kérdések záporoztak felénk: elhagyná-e a hazáját, ha visszaállítanák a hadkötelezettséget, ha a gazdasági recesszió miatt hónapokat késnének a fizetések, ha kilépnénk az EU-ból, vagy az országot a NATO erői bombáznák?
– Éppen a nehéz helyzetben kell itthon maradni – mondta a színész felé közben Blaskó Balázs, az egri színház igazgatója, a zsűri tagja.
A helyemen maradtam; próbáltam komolyan venni a különös játékot. A praktikum érdekes szimbiózisban élt bennem a színpadról felkeltett olykor egészen köznapi érzelmekkel, mi több, a röstellt honfibúval. Hogyan éljek a Balaton lágy csöndje, a Vár sziluettje, a sárga pesti villamosok, a magyar szó, a Lukács fürdő, a borszagú tanúhegyek nélkül – szólalt meg bennem a szentimentális egy pillanatra, hogy mellé aztán gyorsan felsorakozzék gyakorlatias énem: mit kezdjek magyar-történelem szakos végzettségemmel idegenben? Kinek, milyen újságot írjak? Mi lesz a lakásommal? Egyáltalán: hová menjek? Berlinbe? A Wolfgangsee partjára? Vagy Párizsba? Miért oda, hiszen franciául egyáltalán nem beszélek. Prágába? Csehül sem tudok. Egy hónap alatt felfrissíthetném a bennem mélyen szunnyadó olasz nyelvet. Legyek idénymunkás Rómában, vagy portás a Vatikánban? Szüreteljek szelídgesztenyét Nápoly mellett? Ugyan már.
