Puszta gémeskúttal – ha létezik közhelyes, agyonidézett magyar téma, akkor ez az. André Kertész fotóján valahogy mégis a magányosan álldogáló tereptárgy visszafojtott drámaisága ragadja meg a néző figyelmét. Ezen a magyar tájon edzette a tekintetét az egyetemes és a magyar fotográfia egyik legfontosabb alkotója, aki azt vallotta: Szigetbecsén került igazán közel a természethez és az emberekhez, és ezt a közelséget kereste utána a világot járva is. Az urbánus, pesti Kertész itt, a vidéki rokonoknál tanult meg látni.
A kiállításon is látható, kinagyított újságmetszetek sokaságával találkozott szigetbecsei tartózkodásai során. A kiállítás egyik kurátora, Kincses Károly emlékeztetett is arra a sajtóbejáráson, hogy a 19. századi sajtótermékek míves illusztrációi olyan alaposan formálták Kertész vizuális érzékét, hogy a fotós saját elmondása szerint már nagyon fiatalon „kész volt” a kompozíciós készsége.
Ez a kiforrottság és érettség nem kopott meg az idővel, erre a kiállítás maga is számos bizonyítékkal szolgál. Az első teremben helyezte el Kincses és kurátortársa, Spéder Zsófia azokat a képeket, amik a korai, vagyis javarészt a tízes évek második felében készültek Szigetbecsén, de melléjük csempésztek olyan fotókat is, amik évtizedekkel később, Kertész hazalátogatásai során készültek a negyvenes évek végén, a hetvenes és a nyolcvanas években. Jól látható: a tekintet ugyanolyan éles, a kompozíció is ugyanúgy átgondolt, bármelyik korszakban készült fényképet nézzük. Ezt a változatlanságot különösen súlyossá teszi, hogy a néző tudja, mennyire terhelt évek, évtizedek peregtek le ez idő alatt.
Amíg Kertész szigetbecsei tájképei ezzel a sokatmondó némaságukkal tüntetnek, addig a korai években itt készült portrék, embereket megörökítő fotók nemcsak, hogy szociológiailag bírnak hírértékkel a mából visszanézve, de valamiféle időn túli meseszerűség hímpora is bevonja őket. A becsei kiskondás hetykesége, a kapu előtt diskuráló szálas parasztemberek puritán méltósága egy elsüllyedt világ vizuális emléknyomai.
A következő terem képei pedig éppen hogy az elsüllyedés pillanatképeit kínálják, hiszen a háborús évek, a boldog békeidőknek véget vető nagy háború momentumait rögzítették. Tragédia és komikum különös elegye köszön vissza azon az önkioldóval készült képen, melyen Kertész önmagát örökítette meg Lengyelországban, ahogy tisztálkodik és a tetűket öli. A fotós ezt a képet küldte be a Borsszem Jankó humoros hadi rajz- és fotópályázatára. Hogy az életkedv és életerő a halál árnyékában sem halványodik el, arról olyan képei is tanúskodnak, mint az Enyelgés a front mögött című fotó, amin egy katona pajkosan markol rá a közelében álldogáló parasztasszony hátsójára.
A kiállítás képanyagának története önmagában is regényes és tanulságos. Kertész nem sokkal halála előtt, 1984-ben Magyarországra utazott és ennek apropóján Szigetbecsére is ellátogatott, ahol az egyik ház – Kincses elbeszélése szerint elsősorban a kertben látható gémeskút miatt – elnyerte a tetszését, és ekkor született megegyezés arról, hogy ha ezt rendbe teszik, akkor saját eredeti képeiből küld majd válogatást egy későbbi emlékkiállítás céljából. Sajnos a terv megvalósulását nem érhette meg, ám végül az eredetileg megbeszélteknél számosabb képanyag és egyéb emléktárgyak kerültek a településre. A fotók másolatai ma is megtekinthetők, az eredeti képanyagot pedig gondosan őrzik. A múzeum azonban sajnos nincs eléggé a köztudatban, Kincses szerint elsősorban azért, mert a fővárosi közönség hamarabb hajlandó elmenni mondjuk a madridi Prado gyűjteményét megnézni, mintsem megtegye a Budapest és Szigetbecse közötti mintegy ötven kilométert.
A budapesti kiállítás nemcsak innen szemezget, hanem azokból a fotókból is válogat, amik Kertészről készültek ’84-es látogatása során. Ezenfelül megtekinthető az a dokumentumfilm is, mely a magyar fotóművészek és a szigetbecseiek visszaemlékezéseiből rajzolja meg a világhírű fotóművész portréját.
(André Kertész és Szigetbecse. Mai Manó Ház. Megtekinthető október 4-ig)
