Puszta gémeskúttal – ha létezik közhelyes, agyonidézett magyar téma, akkor ez az. André Kertész fotóján valahogy mégis a magányosan álldogáló tereptárgy visszafojtott drámaisága ragadja meg a néző figyelmét. Ezen a magyar tájon edzette a tekintetét az egyetemes és a magyar fotográfia egyik legfontosabb alkotója, aki azt vallotta: Szigetbecsén került igazán közel a természethez és az emberekhez, és ezt a közelséget kereste utána a világot járva is. Az urbánus, pesti Kertész itt, a vidéki rokonoknál tanult meg látni.
A kiállításon is látható, kinagyított újságmetszetek sokaságával találkozott szigetbecsei tartózkodásai során. A kiállítás egyik kurátora, Kincses Károly emlékeztetett is arra a sajtóbejáráson, hogy a 19. századi sajtótermékek míves illusztrációi olyan alaposan formálták Kertész vizuális érzékét, hogy a fotós saját elmondása szerint már nagyon fiatalon „kész volt” a kompozíciós készsége.
Ez a kiforrottság és érettség nem kopott meg az idővel, erre a kiállítás maga is számos bizonyítékkal szolgál. Az első teremben helyezte el Kincses és kurátortársa, Spéder Zsófia azokat a képeket, amik a korai, vagyis javarészt a tízes évek második felében készültek Szigetbecsén, de melléjük csempésztek olyan fotókat is, amik évtizedekkel később, Kertész hazalátogatásai során készültek a negyvenes évek végén, a hetvenes és a nyolcvanas években. Jól látható: a tekintet ugyanolyan éles, a kompozíció is ugyanúgy átgondolt, bármelyik korszakban készült fényképet nézzük. Ezt a változatlanságot különösen súlyossá teszi, hogy a néző tudja, mennyire terhelt évek, évtizedek peregtek le ez idő alatt.
Amíg Kertész szigetbecsei tájképei ezzel a sokatmondó némaságukkal tüntetnek, addig a korai években itt készült portrék, embereket megörökítő fotók nemcsak, hogy szociológiailag bírnak hírértékkel a mából visszanézve, de valamiféle időn túli meseszerűség hímpora is bevonja őket. A becsei kiskondás hetykesége, a kapu előtt diskuráló szálas parasztemberek puritán méltósága egy elsüllyedt világ vizuális emléknyomai.
