Mamikon azt mondja: talán egy pszichológus furcsaságokat mutatna ki vele kapcsolatban, de az ő életének nem része a válás. Ezt akkor mondja, amikor arról faggatom, mennyire válik meg nehezen a szobraitól, de ő ezt az emberi kapcsolataira is érti. Addig marad együtt valakivel, amíg igazán tudnak egymásnak adni, de utána is az élete részének érzi azt, aki egyszer már közel került hozzá.
A szobraival is így van, de sok művésszel ellentétben szinte nem is lehet rávenni, hogy vásárlóiról beszéljen. Pedig akad közöttük a Forma–1 világából jól ismert személyiség éppúgy, mint dúsgazdag étteremlánc-tulajdonos, aki először órabérben szeretett volna megállapodni a számára készített munkák áráról. Hamar meggondolta viszont magát, amikor Mamikon kiszámolta neki, szobrász létállapota a tanulással töltött évekkel együtt, ami évtizedek óta tart, és ami feltétele minden egyes munka elkészültének, hány órára jönne ki.
Ha emberektől és szobroktól nem is válik meg végleg soha, az örmény alkotó azt mindig tudja, mikor kell egy szobrot befejezni. „Olyan ez, mint az úszás a tengerben, jól kell gazdálkodni az energiákkal, hogy mindig maradjon erő arra is, hogy visszaforduljon az ember. Vagyis tudni kell, meddig érdemes energiát belefektetni egy készülő alkotásba.” Bár állatokat is gyakran formáz, és különleges épületszobrai is figyelemre méltók, munkáiban elsősorban az embert kutatja.
Felismerni a másik emberben önmagunkat – ezt tartja a munkája egyik fontos célkitűzésének, és ezt az élményt keresi az irodalomban is. Különösen az orosz írókhoz, és azon belül is elsősorban Dosztojevszkijhez talált el ilyen módon, akinek a szövegeihez vissza-visszatér, és szinte imaként olvassa újra őket.
Amikor arról faggatom, mi dönti el, hogy mekkora lesz egy szobor, azt mondja: nem számít a szobor mérete. A szobor egy mondat, egy gondolat, ugyanúgy nyelv ez is, mint az egyes irodalmi műfajok. Egyfajta filozófiai nyelv – teszi még hozzá.
