Örmény lélegzetszobrok az etyeki tájban

Mamikon Jengibarjan örmény szobrász a tengert és a sziklás mélységet keresi hazánkban is.

Mamikon Jengibarjan szobrai sajátos egyensúlyi állapot feszültségében élnek. Súlyos, nagyméretű, tömbszerű munkái is derűt és valamiféle könnyedséget sugallnak, miközben vékony, mozgékony emberalakjai is komoly súlyt cipelnek. Van valami mágia ezekben a szobrokban: mintha mindig is a tájban álltak volna, mintha valójában a táj nőtte volna körbe őket. Mélységek és perspektívák nyílnak meg körülöttük.

„Nem szeretem a síkságot – mondja Mamikon. – A tenger, a szikla, a magasság egészen másfajta levegőt, egészen másfajta gondolkodást és éberséget hív elő az emberből.” Talán ezért is választotta egyik lakhelyéül és alkotóműhelye helyszínéül Etyeket.

Mamikon Jengibarjan szinte közvetlenül első egyéni kiállítása után pattant repülőre, egy Biblia és a munkaeszközei társaságában, hogy kijevi kitérővel Budapestre jusson. Innen Londonba szeretett volna továbbmenni, de aztán úgy alakult, hogy itt ragadt, itt született meg a fia is. A gyökereit cseppet sem felejtette el, viszont szemérmes és nem könnyen nyilatkozik arról, mit is jelent számára az örménysége. Nem akar a politika síkjával érintkezni, de a maga részéről, a maga eszközeivel nagyon is kifejezésre juttatja nézőpontját.

Amikor Etyeken beszélgettünk még tavasszal, a műhelyben már készült a száz éve történt örmény népirtásnak emléket állított szobra. Az alkotás száz vágott sárgabarackfából áll, melyek betontalapzaton állnak. Ezekre a szimbolikus fákra – a sárgabarackfa Örményország egyik jelképe is, a sziklás tájon megtermő növény, a kajszibarack latin neve Prunus armeniaca – szalagokat köthet, aki a szolidaritását kívánja kivejezni az örmény nép sorstragédiája iránt.

„De nem csak az örmény tragédiáról szól ez a szobor – hangsúlyozza Mamikon. – Az egész emberiség fájdalma minden ilyen eset, és ha ezeket a sérelmeket nem tudjuk begyógyítani, akkor újra és újra fertőzni fognak, mint egy lábon kihordott tüdőgyulladás.” Mamikon szerint a legnagyobb baj, hogy általában kerüljük a helyzetet, hogy azután hozzunk valakiről döntést, hogy a szemébe néznénk. Jó példa erre az elfogulatlanságra a kutyája, mely szelíd és végtelenül kedves teremtés, annak dacára, hogy pitbull. A szobrász a szemébe nézett, és meglátta benne a szelídséget, és új társa mind a mai napig hálásan bizonyítja, rászolgált erre a bizalomra.

Mamikon azt mondja: talán egy pszichológus furcsaságokat mutatna ki vele kapcsolatban, de az ő életének nem része a válás. Ezt akkor mondja, amikor arról faggatom, mennyire válik meg nehezen a szobraitól, de ő ezt az emberi kapcsolataira is érti. Addig marad együtt valakivel, amíg igazán tudnak egymásnak adni, de utána is az élete részének érzi azt, aki egyszer már közel került hozzá.

A szobraival is így van, de sok művésszel ellentétben szinte nem is lehet rávenni, hogy vásárlóiról beszéljen. Pedig akad közöttük a Forma–1 világából jól ismert személyiség éppúgy, mint dúsgazdag étteremlánc-tulajdonos, aki először órabérben szeretett volna megállapodni a számára készített munkák áráról. Hamar meggondolta viszont magát, amikor Mamikon kiszámolta neki, szobrász létállapota a tanulással töltött évekkel együtt, ami évtizedek óta tart, és ami feltétele minden egyes munka elkészültének, hány órára jönne ki.

Ha emberektől és szobroktól nem is válik meg végleg soha, az örmény alkotó azt mindig tudja, mikor kell egy szobrot befejezni. „Olyan ez, mint az úszás a tengerben, jól kell gazdálkodni az energiákkal, hogy mindig maradjon erő arra is, hogy visszaforduljon az ember. Vagyis tudni kell, meddig érdemes energiát belefektetni egy készülő alkotásba.” Bár állatokat is gyakran formáz, és különleges épületszobrai is figyelemre méltók, munkáiban elsősorban az embert kutatja.

Felismerni a másik emberben önmagunkat – ezt tartja a munkája egyik fontos célkitűzésének, és ezt az élményt keresi az irodalomban is. Különösen az orosz írókhoz, és azon belül is elsősorban Dosztojevszkijhez talált el ilyen módon, akinek a szövegeihez vissza-visszatér, és szinte imaként olvassa újra őket.

Amikor arról faggatom, mi dönti el, hogy mekkora lesz egy szobor, azt mondja: nem számít a szobor mérete. A szobor egy mondat, egy gondolat, ugyanúgy nyelv ez is, mint az egyes irodalmi műfajok. Egyfajta filozófiai nyelv – teszi még hozzá.

Az etyeki tájban mint egy régi kor hírnökei állnak a szobrok. Egy szakíró egyenesen etruszk áthallásokat emleget Mamikon metaforikus alakjai kapcsán, a különösen éles ellenétek találkozására hivatkozva párhuzamként. Ősiség és a huszadik századi modern szobrászati előzmények – például Giacometti kérlelhetetlen éterisége – egyaránt felfedezhető ebben a folyamatosan gazdagodó életműben.

A szobrok mögé rejtőző riportalanyról írtam korábban, de valójában a rejtőzés talán nem is a jó szó, viszont az anyagból teremtés nem csupán hivatása az évtizedek óta Budapesten és Etyeken is élő és alkotó szobrásznak, hanem túlzás nélkül olyan természetes állapota, mint a lélegzés vagy a mozgás. Szobrai közelében – mintha az érzékeink játszanának velünk – tényleg mintha máshogy ritkulna és sűrűsödne a levegő.

Mamikon Jengibarjan és Jutta Obenhuber közös kiállítása június 30-án nyílik a Vízivárosi Galériában