Legutoljára a Hogyan nevezzelek? főszerepében láthatta a magyar közönség a mozikban, ahol a barátait azzal sokkolta, hogy születendő fiának az Adolf nevet szánja. Patrick Bruel fantasztikus humorral és karizmával, sodró lendülettel nevettette a nézőket, addigi legjobb filmes alakításáért a Francia Filmakadémia César-díjára is jelölték. Az eredetileg algériai születésű férfi 1979 óta több tucat filmben és tévésorozatban szerepelt már, mégsem elsődlegesen színészként tartja számon a világ. A franciák világhírű sanzonénekese sokkal inkább zene- és előadóművészként marad meg a fejekben, pedig sokoldalúságáról legkésőbb az említett fergeteges vígjátékban bizonyosodhatunk meg.
Őrültek és őrülten tehetségesek – mondta találkozásunkkor szerényen a Hogyan nevezzelek? két rendezőjéről Alexandre de La Patellière-ről és Matthieu Delaporte-ról Bruel, nekik tulajdonítva saját sikere nagy részét. És ez a közvetlen emberi hozzáállása beszélgetésünk egésze alatt megmaradt. Kis késéssel állított be bőrdzsekijében, úgy nézett ki, mint valami rocksztár, és szabadkozott a csúszás miatt, mondván, egyenesen a repülőtérről érkezett egy kínai koncert után, és nincs is sok ideje, mert az édesanyja születésnapi ebédjére oda kell érnie. A Szex, szerelem, terápia című új filmje alkalmából nyilatkozó férfinak olyan kisugárzása volt, hogy nem is szorult további magyarázatra hatalmas sztársága, s ennek alátámasztására mellékesen megjegyezte, hogy a kínai fellépését közvetítette a tévé, amit kábé 750 millióan néztek meg.
„Kétéves voltam, amikor a családom elhagyta Algériát, és Párizs külvárosába költözött” – mesélte. „Édesanyám imádott zenét hallgatni, nagyon eklektikus volt az ízlése, alapvetően a jó zenét szerette. Neki köszönhetően szerettem meg kiskoromban a zenét, hallgattunk klasszikusokat is, mint Mozart, Schubert, de mellettük jól megfért a palettán a Rolling Stones, a Beatles, Bob Dylan és David Bowie, no meg a franciák is” – tette hozzá, s ezzel egyszersmind magyarázatul szolgált rocksztárhoz illő megjelenésére. Örömmel idézte fel ezeket a gyerekkori élményeket, valamint azt, hogy ötévesen Jacques Brel volt a kedvence, ami furcsának hangzott egy kisgyerek szemszögéből. „A zeném talán emiatt is ennyire nyitott manapság, megvan benne a rock, a hiphop és poposabb hangzások, s erre az utazásra hívom minden alkalommal a többgenerációs közönségemet” – mondta mosolyogva, s azt sem felejtette el hozzátenni, hogy mellette azért nagyon sok más elismert sanzonénekes is van a pályán.
Bruelről köztudomású, hogy miközben két gyerek édesapja, énekel és színészkedik, mellette még magasan jegyzett pókerjátékos is. „Apa, színész és énekes, és a végén, ha még van rá időm, a póker” – pontosította a sorrendet, s hozzátette, ma már csak nagy tornákon vesz részt, de ott is legfeljebb alkalmanként. „Decemberben el akartam menni a prágai pókerversenyre, de végül nem volt rá időm” – sajnálkozott, és hozzátette, hogy idő hiányában ma már egyáltalán nem annyira aktív játékos, mint korábban. „Ha egy ötvenezres közönség vár rád egy stadionban, nincs választási lehetőség” – mondta, s a sikerről úgy vélekedett, sosem lehet ráunni. „Sosem képzeltem volna, hogy a briteknél akkora lelkesedéssel fogadnak, mind a közönség, mind az újságírók odavoltak értem, s ez teljesen levett a lábamról” – idézte fel angliai turnéját. Benne is, mint annyi európai sztárban, felmerült egy amerikai karrier lehetősége, de első gyereke születése mindent megváltoztatott.
A Szex, szerelem, terápia című filmben egy olyan, szexfüggésétől szabadulni akaró házassági párterapeutát alakít, aki találkozik a szintén szexfüggő Sophie Marceau-val, és mindenáron ellen akar állni neki – persze terápiás célból. „Ez életem legnagyobb kihívása” – válaszolta arra, hogy milyen érzés lenne a szexre és Sophie Marceau-ra is nemet mondani. A film esetleges szabatosságával és a szexszel mint témával kapcsolatban úgy fogalmazott, az a mindennapjaink elválaszthatatlan része, és szerinte a film története nem kevésbé toleráns, mint Shakespeare vagy Moliére hasonló témái. „Lehetne mindez egy drámai kontextusban is, hiszen a főszereplő férfi és nő alapvetően egy betegségben szenved, és megoldandó problémájuk van” – mondta, és éppen az tetszett meg neki, hogy ezúttal egy vígjátékban esik minderről szó. „Ráadásul ez nem egy tipikus francia vígjáték, sokkal inkább emlékeztet egy Woody Allen-filmre” – tette hozzá, kiegészítve, hacsak Woody Allen munkáit nem tartjuk franciásnak.
A szerepválasztásairól szólva Bruel úgy fogalmazott, az elmúlt filmjeinek sikere miatt megvan a kiváltsága, hogy a számtalan szerepajánlat közül kedvére válasszon. „Bár annak jobban örülnék, ha kevesebb forgatókönyvet kapnék, de azok jobb színvonalúak lennének” – fogalmazta meg aggályát, hozzátéve azt az aranyigazságot, hogy jó forgatókönyv nélkül nincs jó film. Ez számára az elsődleges választás, a rendező személye vagy a színészpartnerek csak ezután következnek. Emiatt viszont még azt sem bánja, ha sokszor kell eljátszania ugyanazt a romantikus sármőrt. Amit viszont minden egyes alkalommal ugyanazzal a szenvedéllyel és lelkesedéssel képes megismételni.
