A magyar pavilon a középső traktusban foglal helyet, előkelő társaságban: Nagy-Britannia kiváló és Spanyolország informatív épületei között, a Szentszék komoly üzenetet hordozó pavilonjával szemközt – a Vatikán egyébként először veszt részt expón. Minden adva van tehát a sikerhez. Valami mégsem stimmel a sok kritikát kiváltó építménnyel. És – bármilyen meglepő – nem is a neves szakemberek által giccsbe hajló építészeti paródiának titulált épület látványával van baj, hiszen ahogy egy szakíró fogalmazott a helyszínen: „vannak kínosabb pavilonok is”. A probléma az üzenet, pontosabban annak hiánya.
A bazársor kőkemény valósága, hogy a látogatót az erősebb ingerek vonzzák, vagyis ha azt akarjuk, hogy minket is megnézzen, túl kell tenni a többieken. És ha már bent van, olyat kell neki mutatni, amit máshol nem láthat. Ez az elv érvényesül az expón is. A sámándobok közé szorított halcsontváz elvész a kiállítás vizuális orgiájában – ami tekintettel a kíméletlen szakmai kritikákra, akár még pozitívumként is felfogható. A belbecs azonban már nem menthető ilyen könnyen, ott hatalmas a kontraszt a többi épülettel.
A tervek szerint az Életkert hazánk „kiemelkedően egyedi” értékeire koncentrál a természeti kincsektől a technikai vívmányokon át a kultúráig – középpontban a „legtisztább forrásból” származó vízzel. Mindebből azonban egy betévedő vendég számára alig valami jelenik meg. Vannak természetesen információs bázisok: érintőképernyős monitorok, szóróanyagok, feliratok, fotók, de ez sajnos nagyon kevés. Az expóra láthatóan szórakozni jönnek az emberek, és a zsúfoltság miatt legfeljebb egy erős impulzus befogadására van kapacitásuk helyszínenként. Ez nem feltétlenül jó, de ha már kiállítunk, el kell fogadnunk a közönség játékszabályait.
