Franz Schubert, a halál és mi magunk

Tudja, miként gondolt Schubert a halálra? A halál és a lányka szimfonikus zenekari változata egy kicsit közelebb visz hozzá.

Nagy kérdés ugyanakkor, hogy ez a szimfónia mennyire illeszkedik Schubert lelkületébe, abba az elképzelésbe, amit ezekről a motívumokról, A halál és a lányka című dalból készített vonósnégyesről a szerző gondolt. Visszatérve a fenti gondolatmenethez, a halál és annak megélése, feldolgozása annyira az intim szférába tartozik Schubertnél, hogy véleményem szerint csak és kizárólag egy néhány fős együttes tudja visszaadni a művet kiváltó alapérzést, semmiképpen sem egy túldúsított zenekar.

Számomra még Mahler vonószenekari átirata is határeset.

Ez a hatásos szimfonikus hangzásélmény sokkal inkább korunk világa, amikor a filmzenék erőteljes hangerővel visítják túl a mozivásznon megtörténő tragédiát, amikor a csend és a visszafojtott szavak helyett ezzel a hangzavarral nyomjuk el a bennünk a halállal szemben érzett küzdő érthetetlenséget és kétségbeesést.

(SchuVASSbert: A halál és a lányka – szimfonikus zenekari változat. Pannonicum, 2013.)

A halál és mi magunk

Kiss Eszter Veronika

Minden kor másképp viszonyul a halál kérdéséhez. Ha csak az elmúlt kétszáz évet nézzük, amelyről elég bőséges a pszichológiai irodalom és a művészeti emlék, pontosan láthatjuk, mennyire másként közelítettek a gyász kérdéséhez a különböző generációk. Schubert kora már nem az a generáció, amelyik a halottban a hőst, a halálban a pusztítót látja, de nem is az a világ, mint a miénk, amelyik nagyjából semmit sem tud kezdeni a témával, mindössze lebénul tőle.

Schuberték generációját, már túl a napóleoni háborúk zaján, de még innen a nagy európai forradalmakon, egy átmeneti, kissé melankolikus, mondhatnánk, depresszióra, befelé fordulásra hajlamos életérzés határozta meg, amelyben a halál nem a Nagy Kaszás, nem az életet derékba törő, az embert hőssé avató, vagy éppen a büntetést kiosztó apokaliptikus figura.

Éppen ellenkezőleg: bár félelmetes mint ismeretlen, de sokkal inkább megváltást hoz az élet fájdalmára, megoldást a megoldhatatlan problémákra.

„Este nyugovóra térve abban reménykedem, hogy nem ébredek fel többé, s minden reggel nekem csak a tegnapi bánatot hirdeti” – írja Schubert egyik barátjának A halál és a lányka vonósnégyes komponálása előtti tavaszon.

Ugyanebben a levélben Schubert arról is említést tesz Leopold Kupelwiesernek, hogy két vonósnégyes és egy oktett után még egy vonósnégyest tervez, ez az említett A halál és a lányka néven elhíresült d-moll kvartett, ily módon akarja „egyengetni az utat egy nagy szimfóniához”, a későbbi C-dúrhoz, amely aztán valóban kiérdemelte a „nagy” jelzőt.

Vass András, a pécsi Pannon Filharmonikusok karmestere ebből kiindulva írta át A halál és a lányka vonósnégyest szimfonikus zenekarra, historizáló stílusban, tehát néhány kivételtől eltekintve úgy, ahogy a kor bármely komponistája, illetve ahogy maga Schubert hangszerelte a szimfonikus műveket.

Egy-két dolog persze kilóg a sorból, mint a kontrafagott, amelyet Schubert sohasem használt, vagy a rézfúvósok magasabb létszáma, de ezektől eltekintve, még ha néha a hangszerelés Mendelssohnt vagy Berliozt idézi, helyenként talán Beethovent, akkor is alapvetően Schubertre asszociálunk. Vass András tehát lényegében alkotott egy újabb Schubert-szimfóniát, precíz és pontos, szakmai szempontból nehezen vitatható átirati megoldásokkal, amelyet a Pannon Filharmonikusok kitűnő érzékkel adtak elő.

Nagy kérdés ugyanakkor, hogy ez a szimfónia mennyire illeszkedik Schubert lelkületébe, abba az elképzelésbe, amit ezekről a motívumokról, A halál és a lányka című dalból készített vonósnégyesről a szerző gondolt. Visszatérve a fenti gondolatmenethez, a halál és annak megélése, feldolgozása annyira az intim szférába tartozik Schubertnél, hogy véleményem szerint csak és kizárólag egy néhány fős együttes tudja visszaadni a művet kiváltó alapérzést, semmiképpen sem egy túldúsított zenekar.

Számomra még Mahler vonószenekari átirata is határeset.

Ez a hatásos szimfonikus hangzásélmény sokkal inkább korunk világa, amikor a filmzenék erőteljes hangerővel visítják túl a mozivásznon megtörténő tragédiát, amikor a csend és a visszafojtott szavak helyett ezzel a hangzavarral nyomjuk el a bennünk a halállal szemben érzett küzdő érthetetlenséget és kétségbeesést.

(SchuVASSbert: A halál és a lányka, szimfonikus zenekari változat. Pannonicum, 2013.)

A halál és mi magunk

Kiss Eszter Veronika

Minden kor másképp viszonyul a halál kérdéséhez. Ha csak az elmúlt kétszáz évet nézzük, amelyről elég bőséges a pszichológiai irodalom és a művészeti emlék, pontosan láthatjuk, mennyire másként közelítettek a gyász kérdéséhez a különböző generációk. Schubert kora már nem az a generáció, amelyik a halottban a hőst, a halálban a pusztítót látja, de nem is az a világ, mint a miénk, amelyik nagyjából semmit sem tud kezdeni a témával, mindössze lebénul tőle.

Schuberték generációját, már túl a napóleoni háborúk zaján, de még innen a nagy európai forradalmakon, egy átmeneti, kissé melankolikus, mondhatnánk, depresszióra, befelé fordulásra hajlamos életérzés határozta meg, amelyben a halál nem a Nagy Kaszás, nem az életet derékba törő, az embert hőssé avató, vagy éppen a büntetést kiosztó apokaliptikus figura.

Éppen ellenkezőleg: bár félelmetes mint ismeretlen, de sokkal inkább megváltást hoz az élet fájdalmára, megoldást a megoldhatatlan problémákra.

„Este nyugovóra térve abban reménykedem, hogy nem ébredek fel többé, s minden reggel nekem csak a tegnapi bánatot hirdeti” – írja Schubert egyik barátjának A halál és a lányka vonósnégyes komponálása előtti tavaszon.

Ugyanebben a levélben Schubert arról is említést tesz Leopold Kupelwiesernek, hogy két vonósnégyes és egy oktett után még egy vonósnégyest tervez, ez az említett A halál és a lányka néven elhíresült d-moll kvartett, ily módon akarja „egyengetni az utat egy nagy szimfóniához”, a későbbi C-dúrhoz, amely aztán valóban kiérdemelte a „nagy” jelzőt.

Vass András, a pécsi Pannon Filharmonikusok karmestere ebből kiindulva írta át A halál és a lányka vonósnégyest szimfonikus zenekarra, historizáló stílusban, tehát néhány kivételtől eltekintve úgy, ahogy a kor bármely komponistája, illetve ahogy maga Schubert hangszerelte a szimfonikus műveket.

Egy-két dolog persze kilóg a sorból, mint a kontrafagott, amelyet Schubert sohasem használt, vagy a rézfúvósok magasabb létszáma, de ezektől eltekintve, még ha néha a hangszerelés Mendelssohnt vagy Berliozt idézi, helyenként talán Beethovent, akkor is alapvetően Schubertre asszociálunk. Vass András tehát lényegében alkotott egy újabb Schubert-szimfóniát, precíz és pontos, szakmai szempontból nehezen vitatható átirati megoldásokkal, amelyet a Pannon Filharmonikusok kitűnő érzékkel adtak elő.

Nagy kérdés ugyanakkor, hogy ez a szimfónia mennyire illeszkedik Schubert lelkületébe, abba az elképzelésbe, amit ezekről a motívumokról, A halál és a lányka című dalból készített vonósnégyesről a szerző gondolt. Visszatérve a fenti gondolatmenethez, a halál és annak megélése, feldolgozása annyira az intim szférába tartozik Schubertnél, hogy véleményem szerint csak és kizárólag egy néhány fős együttes tudja visszaadni a művet kiváltó alapérzést, semmiképpen sem egy túldúsított zenekar.

Számomra még Mahler vonószenekari átirata is határeset.

Ez a hatásos szimfonikus hangzásélmény sokkal inkább korunk világa, amikor a filmzenék erőteljes hangerővel visítják túl a mozivásznon megtörténő tragédiát, amikor a csend és a visszafojtott szavak helyett ezzel a hangzavarral nyomjuk el a bennünk a halállal szemben érzett küzdő érthetetlenséget és kétségbeesést.

(SchuVASSbert: A halál és a lányka, szimfonikus zenekari változat. Pannonicum, 2013.)