Gidnim’Rém: orvosi precizitás

Urbán Bence egyszemélyes akciója, a Gidnim’Rém olyat tud, amit kevesen: elementárisan hat az érzékekre.

Száznyolc! Száznyolc (!) lájkja volt, amikor először ránéztem Gidnim’Rém oldalára a Facebookon. Eszembe jutott, hogy no, tessék, ő valóban egy rügy állapotban leledző Ifjú Titán lehet. Aztán belehallgattam a ritmusaiba, és az első szám után arra gondoltam: hogy a bánatba nincs ennek a srácnak legalább százezer lájkja? Vagy egymillió, csak a mihez tartás végett. Igaz, azt általában vagy a nemzetközi színtéren rommá pörgetett, szétfuttatott előadók, vagy egy korunk tökélyére „szabott” női intim részlet képes csak elérni a közösségi médiában.

No, de visszakanyarodva a Rémre: a debreceni Urbán Bence egyszemélyes formációja valami olyasmit hoz a kísérleti elektronikus zenébe – már ha mondjuk, nem sértődik meg, ha valahogy így próbálom meg definiálni mindazt, amit művel –, mint anno a Kraftwerk. Ha pedig itthon kellene párhuzamot vonnom, akkor Bence muzsikájáról kedves jó barátom, ifj. Solymosi Vilmos, alias DJ Bootsie jut róla az eszembe.

Nagyon ritkán éreztem ugyanis ekkora potenciált egy zenében. Még ha olyan is, hogy nem mindig lehet hangulat, befogadó készség iránta. A Rém-számok ráadásul annyira változatosak, hogy az abszolút gépzenétől, a teljes instrumentalitásig a teljes zenei repertoárt lefedik. A különféle effektek, legyen szó bögrezörgésről, vagy egy megszólaló füttyről, csiripelésről, pedig külön pikantériát adnak az egésznek.

– Kiskoromban évekig zongoráztam, majd 2003-tól doboltam, két évvel később pedig jött a gitár, és a saját kis dalkezdemények. Ezeket kezdetben egy fejhallgatós mikrofonnal vettem fel a számítógépemre, aminek még a hangkártyája sem volt tökéletes – mesélt a kezdetekről Bence. Azóta egyébként töretlenül írja a vázlatokat, számokat, és mint mondta, vagy öt-hat nagylemeznyi anyaga gyűlt már fel ezekből. Tematikusan rendszeri őket, hangzásvilág szempontjából.

Három-négy éve pedig volt egy lehetőség, felléphetett a saját dalaival, így élt az alkalommal, ám eddig mindössze hat önálló koncertje volt ezzel a formációval. A debreceni orvostudományin novemberben államvizsgázó, majd az ortopédia szakirány felé evező Bence ugyanis más bandában is húzza a bittet. „Van egy tíz-tizenkét fős zenész társaságunk itt Debrecenben, és ez a csapat időről időre kihoz egy-egy bandát, formációt” – kaptunk betekintést a műhelymunkába. Így ő többek között tagja a remélhetőleg ugyancsak e hasábokon feltűnő Nyilas Reni és Ők formációnak is.

Közben azonnal felvetődik a kérdés, egy leendő orvos mikét bírja el ezt, mármint ugye a zenészek többségének vannak „polgári” foglalatosságai, de mondjuk egy orvosról nehéz elképzelni, hogy végigturnézza akárcsak szép hazánkat is. „Úgy tervezem, államvizsga után pár hónapig csak a zenével foglalkoznék, utolérném magam, és felépítenék egy alapot” – avat be a közeljövő terveibe Bence.

Amúgy meg, ha netán úgy alakulna, szívesen, és naná, hogy elmenne turnézni a Rémmel, főleg úgy, ha lenne hozzá egy zenekar, amellyel szépen meg lehet hangszerelni az élőket. Emellett pedig havi egy fellépést minden további nélkül be tudna vállalni. Mint megtudtam, a számokat kifejezetten úgy írta, hogy noha a felvételek elektronikusak, azokat simán, minden gond nélkül el lehet játszani hangszerekkel is. Ha bandával kell fellépnie, akkor így alig kell bármiféle elektronikát használnia.

Külön érdekelt, hogy mi a stájsz ma a debreceni zenei élettel, főleg, hogy az az 1990-es évek második felében elképesztően virágzott. Gimisként, emlékszem, 2-300 fős középiskolás klubkoncerteket szerveztünk kis barátaimmal, ahová csak gimnazisták jártak szinte. Anno kevesebb mint ezer lakosra jutott egy banda, és három és fél év alatt csak mi vagy hatvanat hívtunk meg fellépni, volt olyan, akiket többször is.

– A világhálónak köszönhetően, mivel a csapból is folyik mindenféle zene, ezért az emberek ma már nem igazán éreznek feltétlenül vágyat az iránt, hogy elmenjenek egy élő fellépésre, vagy egy klubkoncertre – érzékelteti a főleg a kezdők alapproblematikáját Bence. Emellett arról a trendről is beszélt, ami manapság igencsak elő szokott fordulni a klubkoncertek esetében. Hiába szerveznek mondjuk 3-4 zenekaros estéket, egy-egy zenekar rajongói csak az adott bandára mennek el, és nem hallgatnak bele a többi koncertbe, pedig megvették egész estére a jegyet, így elvileg ezt megtehetnék, ám mégsem teszik.

Így Debrecenben sincs már olyan sok hely, ahol a kezdő zenekarok megmutathatnák magukat, a Roncson kívül – ahová az összes nagyobb banda lejár – kevés lehetősége maradt a friss csapatoknak a városban. Jelenleg a Dharma Klub az, ahol rendeznek ilyen koncerteket, meg a városi rocksulis rendezvények is dobnak a felhozatalon.

– Komoly probléma így a közönségépítés, ami tényleg borzasztóan nehéz, főleg ha mindezt egyedül kell csinálnia egy zenésznek. Úgy tapasztalom, nevetségesen sok energiát kell ebbe beleölni, különösen akkor, ha nem populáris műfajban nyomod – érzékeltetett egy másik atipikus problémát Bence. Ez viszont azt hozza magával, ha nincs közönséged, a koncertszervezők sem foglalkoznak veled mindaddig, míg nincs meg a látható nyereség egy-egy formációban.

Pedig sokszor nem is lenne olyan oltári nagy befektetés, ám sok szervezőnek úgy tűnik, még ez is komoly kockázatvállalásnak tűnik. Ami a rádiós lejátszást illeti, Bence kissé szkeptikus. Mint mondta, rádiókban nem igazán játsszák, és szerinte nem is nagyon fogják, mert nem kifejezetten rádióbarát a zenéje. Ezzel ellentétben szerintem jó pár nótája mehetne a rádiókban, igaz, Bence zenéje nem klasszikus slágergyanús pop-rock, és pont ezért tök jó.

Közben tegnap debütált Facebook-oldalunkon a Rém új dala, a Fuck-O-Punch.

Ím, a szám keletkezéstörténete az alkotó szemszögéből: „A cím azért ez, mert szeretem a béna szójátékokat, szóvicceket. A szövegből az első versszakot körülbelül két éve írtam. A másodikat már azután sikerült, hogy a zenét is elkészítettem hozzá. Alapvetően egy skizofrén ember szemszögéből mutatja be a dolgokat. A zenét illetően: szerintem a legaranyosabb hangszer az ukulele. Mindig vidám dolgokat játszanak rajta, bár horrorfilmekben is használják már jó ideje. Az ukulele azonban még mindig egy kis mosolygós valami. Úgyhogy úgy gondoltam, írok vele egy pár »gonoszabbnak ható« zenét. Lesz majd több ilyen disszonáns számom is vele.”

A hangszerelést pedig így összegezte „Ezen a vonalon kezdtem írni ezt is, és az őrületes szöveg pont passzolt hozzá, úgyhogy felhasználtam. A hangszerelést nem akartam túlbonyolítani, bár így is gazdagabb lett a tervezettnél. Effekteket a visszhangon kívül egyedül a szólón használtam, amit úgy kezeltem, mint egy elektromos gitárt. Amúgy igyekeztem az ukulelét viszonylag nyers hangzással megtartani, meg a többi hangszert és az éneket is. Basszushangszert csak nagyon minimálisan használok a felvételen, szeretném ugyanis megtartani a központi hangszer szellemiségét. Összerakni amúgy néhány hét alatt sikerült, a felvétel maga pedig mintegy három délutánt vett igénybe.”

A Gidnim’Rém előtt nagy jövő áll, és jó lenne, ha efféle muzsikára komolyabb érdeklődés is mutatkozna itthon. Nemcsak azért, mert valóban egyedi, hanem nemzetközi viszonylatban is igencsak ígéretes. Mi pedig épp ezért csak a legjobbakat kívánhatjuk ifjú alkotómesterének. Hajrá!