– Mennyire kell komolyan venni ezt a mostani feloszlást? Lesz évente majd újabb és újabb búcsú- és visszatérő koncert, ahogy sokaknál másoknál?
– Nem, biztosan nem, legalábbis belátható időn belül nem.
– Mit jelent a belátható idő?
– Az a baj, hogy ha most mondok egy számot, és véletlenül kicsivel előbb már visszajövünk, akkor máris a kritikák kereszttüzébe kerülünk. Nem arról van szó, hogy annyira végzetes hangulatban lenne köztünk ez a dolog. Azért lett vége, mert Hortobágyi Laci (az IHM dobosa – a szerk.) és én más úton akartuk folytatni. Én előremenekültem volna, ő lassítani akart. Januárban még úgy volt, hogy megyünk a stúdióba, de még mielőtt elkezdtük volna a próbákat, szerencsére feljött ez a téma, és odáig jutottunk, hogy akkor valójában nincs is már közös nevező.
– Tehát akkor már kezdtétek is volna felvenni az ötödik albumot, kész számokkal és elképzelésekkel?
– Igen, de hát ezt elbuktuk. Írtam egy jó pár számot, megvan sok alaptéma, és a búcsúkoncerten el is játszottunk egyet. A Sabbath Gój címűt, ami az utolsó IHM-dal a világon, most rögzítettük a hajós búcsúkoncerten, és mindenképp ki akarjuk adni egyszer csak. Az összes többi dal viszont, ami még csak jammelgetés szintjén létezett, megy a Bíróságba.
– Új együttes?
– Igen. A Bíróságban Studt Bálint van benne, aki az IHM utolsó basszgitárosa volt, illetve Vasi (Szabó Áron) és Szabó Laci.
– Ez zeneileg az IHM egyenes folytatása lesz?
– Ezt nem tudom megmondani. Mit értesz azon, hogy az IHM folytatása zeneileg? Ha arra gondolsz, hogy nem tízperces számok lesznek
– Az utolsó, 2013-as EP számaira gondoltam.
– Én bírom nagyon azokat a számokat, és talán igen, annak lehet a folytatása. Laci és Vasi egyébként nagyon rajta vannak ezen a, ha nem is poszt-rockon, de folyamatzenén, én viszont úgy vagyok vele, hogy egy kompakt dal legyen kész, amit tábortűznél is el lehet játszani. Most négy-öt dallal már kész vagyunk és lemezt fogunk csinálni.
– Még idén?
– Szerintem még a nyáron nekiállunk felvenni. A tapasztalat előnye, hogy ha van egy ötlet, akkor azt el is tudjuk magyarázni egymásnak, sokkal gyorsabban tudunk működni.
– Az utóbbi években mintha végig feloszlásközelben lett volna az IHM: 2011 végén másfél éves szünetre mentetek, nagylemez sem jött ki öt éve, a 2010-es Ű óta. Ez is a közös nevező hiányával volt magyarázható?
– Inkább saját magunkban nem tudtuk ezt rendezni. Voltak berögződéseink, amelyektől egyre nehezebb volt szabadulni. Például ez, ami a feloszláshoz vezetett.
– Arról van szó, hogy ők metálosabb irányba fordultak volna vissza, te pedig poposodni akartál tovább?
– Nem, Hortobágyi egy félcivil-félprofi zenekar közti szintre akart visszalépni, hogy néha játszogassunk, de amúgy ne vegyük túl komolyan, én pedig már fél éve egy lemezfelvételre készültem. Zenei nézeteltérések nem voltak lehetségesek az IHM-ben. Ugyanazt akartuk csinálni, csak másként.
– De az Ű és a 2013-as Hazugságok harminc körül tényleg poposabb irányt vett. Volt emögött valamiféle lázadás is, hogy mindenki metált vár tőletek, de ti inkább másfelé léptek?
– A zavarba hozás egy folyománya a dolognak. Úgy éreztem, épp elég olyan dalt írtam, amiben száz oldalról körül van járva egy téma. Mint az Itt valami megült-nél: 9-10 perc a dal, és nem nagyon ismétlődnek benne a témák. Úgy éreztem, ezt a fajta dalszerzést már eléggé körüljártam, és meg kellene próbálni 4 percbe összesűríteni a dolgokat. Ha a kedvenc dalaimat végiggondolom, azok között is kevés tíz perc körüli szám van. Ritka kivétel mondjuk a Black No. 1 a Type O Negative-tól. De ott van a River Runs Red a Life of Agonytól, ami nincs két perc, és mégis minden benne van. A külső világ felé való lázadást egyébként is elég parttalan dolognak gondolom.
– Miért parttalan?
– Azért, mert egy szint után úgysem tudsz megfelelni mindenkinek, és ha görcsös vagy, akkor mindenki kellemetlenül érzi majd magát a jelenlétedben. Ne az vigyen már egy másik útra, hogy el akarok térni, mert mások azt várják, hogy ne térjek el. Ez majdnem olyan, mintha azt csinálnám, amit elvárnak tőlem, csak inverzben.
– De azért ez a változás elég nagy népszerűségnövekedést is hozott. Korábban mindig azt rótták fel, hogy belterjes az IHM közönsége, aztán egyszeriben, hogy eladtátok magatokat. A Közkutat is rendszeresen kezdte játszani a Petőfi rádió.
– Sajnos nem elég drágán adta el magát az együttes. Nyilván ha csinál az ember metálzenekarként egy techno dalt, és azt elkezdi játszani a Petőfi nagy rotációban, akkor a népszerűség hirtelen nőni fog.
– Miért, ez techno szám volt?
– Végül is igen, egy elektronikus-pumpálós dal. De elég rossz produkció volt az a lemez, ha most lenne felesleges pénzem, lehet, nekiállnék felvenni újra. De nagyon jó mérföldkő volt az életemben: így utólag láthatom, milyen az, amikor szét vagyok esve. Ilyen volt a másfél éves szünet is: szükséges, hogy el tudjam kezdeni a Tejet.
– És a népszerűségnövekedés magával hozta azt is, hogy nagyobb tömegek lettek nyitottak a metaforikusabb, nehezebben kibogozható szövegekre?
– Nem. A rádió játszotta a Közkutat. Ennyi. Szerencsére nem szoktak amúgy odajönni koncert után a szövegekről érdeklődni. Tíz éve gyakrabban előfordult ez: akkor a meglepetés ereje még benne volt a dologban. Vékony mezsgye választ el amúgy attól, hogy már végtelenül modorossá váljon az ügy. Mármint a szövegek terén. Amikor a képek rendben vannak, de nem akar mondani az egész túl sokat. Ebbe sajnos én is sokszor belecsúsztam.
– Markáns hang és energikusság kapcsán adódhat a párhuzam a Vágtázó Halottkémek és az Isten Háta Mögött között, feldolgoztátok az Aláírhatatlan történelem című számukat, fel is léptetek közösen. Mit adott a VHK a magyar kultúrának és mit nektek?
– Ha jelen pillanatban vesszük a magyar kultúrát, úgy tűnik, bármit is adott, azt a magyar kultúra rég eldobta. De amúgy a kultúráról az a véleményem Mondtam már olyasmit, hogy parttalan? Azt is kultúrának mondják, hogy szotyizgatsz a villamoson és kiköpöd a héjat a földre. Az is egy sajátos kulturális viszonyulás a világhoz. A VHK plakátjait egyébként gyűjtöttem tizenévesen, és imádtam pogózni a koncertjeiken a 90-es években. Tizenöt éves korom előtt nem találkoztam igazán a rockzenével sem, aztán hirtelen bejött az egész. Az agyahagyottság tetszett benne, és úgy éreztem, az egészhez kell egy bizonyos fokú bátorság. Ahhoz, hogy ezt így elő lehessen adni. Megtisztelő is volt nagyon velük játszani.
– Bátorság korábban is kellett nekik, amikor még a rendszerváltás előtt zenéltek, bár a hatalom rendszerint nem tudott mit kezdeni a szövegeikkel, a zenéjükkel. Orwell 1984-e több szövegedben is szerepel, így gondolom, számodra is fontos a viszonyulás hatalom és egyén szembenállásához a szabadság szemszögéből.
– A rendszerváltás idején voltam hatodik osztályos, nincsenek személyes tapasztalataim az előtte lévő időkről. Mások elmondásaira kell alapoznom, így pedig nem biztos, hogy bárki is kíváncsi a véleményemre. Két dolog miatt dönthetsz amúgy az ellenállás mellett: vagy nem félsz túlzottan, mert azért van hátszeled, relatív biztonságban vagy. Mint azok, akik büszkék a lázadásukra, miközben azért nem sok gondjuk adódott. Vagy vehetem a Cpg-t, aminek a tagjait a 80-as években ítélték el. Ha hitelességi kérdés van, a Cpg az lehet, és nem azért, mert rendszerváltó gondolatai lettek volna a tagoknak, de mégis csak bevállalták.
– Szóval, az 1984
– Igen. Nagyon érdekel a világnak ez az aspektusa. Viszont az egyik kedvenc példám egyébként George Carlintól: micsoda hülyeség, hogy mentsük meg a világot, miközben a világnak semmi baja, az emberekkel van a baj. Az ember ugyanakkor nem a világ, sőt, és ha innen nézem, egyáltalán nem érdekel a Nagy Testvér, sem az, hogy megfigyelnek-e, van-e összeesküvés.
– Ha már összeesküvések, a héten a Cinken és a 444-en is olvasható volt, hogy miként ajánlott Wolfie a Punnany Massifból egy Szaniszló Ferenc-videót a Facebookon, és erre milyen kommentek érkeztek Tóth Verától és tőled. Igaz az, amit Szily László írt, hogy ha összejön három popzenész, máris tetőznek az összeesküvés-elméletek?
– Kicsit furcsállom, hogy az ilyesmi valóban hírré válhat. Nem tudtam amúgy, hogy Szaniszló ekkora vihart kavaró ember.
– Azért az kijelenthető, hogy elég gyakran tényleg leegyszerűsítő válaszokat ad a műsorában.
– Mondjuk a Cinktől vagy a 444-től ez a vád nagyon vicces lenne. A cikkeik semmit sem vizsgáltak vagy kérdeztek, csak gunyorosan véleményt adtak olyanok szájába, akiknek erre szükségük van, hogy fröcsöghessenek. De csak nevetek ezen. Jó reklám volt, kösz, Szily!
– Többen is kommentelték ezután, hogy a művész ne foglalkozzon politikával, inkább csak zenéljen és arról is nyilatkozzon. Szerinted fontos, hogy művészek is kiálljanak a nyilvánosság elé közéleti kérdésekben?
– Hogy a művész megtegye, azt igen, de hogy én ? De hát érted, Wolfie a haverom, egyszerűen csak írtam a posztjához pár kommentet. Szerintem inkább az a problémája az embereknek, hogy kinyilatkoztatok a megszólalásaim során. De a Facebookon hogyan tenném másként? Számomra amúgy a politika nem egy olyan tárgy, aminek kapcsán szöveget is tudnék írni. Az emberi természet inkább ilyen, amiben persze benne van a politika is.
– Visszatérve a zenekarra: melyik az a lemez, amelyikre a legbüszkébb vagy, és miért?
– Amikor elkészültek, mindegyiknek örültem, de már túl vagyok rajtuk. És kivetnivalót is találok mindegyikben. De hogy melyikre vagyok a legbüszkébb?
– Mondtad például, hogy az Ű hangzásával nem vagy elégedett.
– Igen, azt hallom, hogy mitől lehetett volna jobb a master, de az a lemez is jól mutatja, amilyen állapotban akkor voltunk. De tényleg nem hinném, hogy lenne kedvencem.
– Akkor amelyikben a legkevesebb hibát találod? Az utolsó EP-t, a Hazugságok harminc körül címűt mintha kevésbé fogadta volna jól a kritika, a Nuskull szerint például „nem képes egyértelműen felnőni a zenekar legjobb éveinek terméséhez”.
– A többihez képest nyilván más. Ne kerülgessük a forró kását, ha valaki azt gondolja, hogy A kényelmetlen lemez a legjobb az együttes életében, nyilván másról azt fogja gondolni, hogy ezt a szintet nem éri el. Kint van mindegyik lemez a pályán, és ahogy letettem egyet, jön a következő.
– A Hazugságok harminc körül címe amúgy mikre vonatkozik?
– Hortobágyi adta ezt a címet neki, azt hiszem, üzent vele valakinek. Számomra akkor már kevésbé volt értelme, inkább Hazugságok negyven körül kellett volna, hogy legyen. De nem akarok most belemenni ilyen hétköznapi megfejtésekbe, hogy milyen problémákkal szembesül az ember a húszas évei végén, mikor eldönti: bulizik-e tovább, vagy beleveti magát valami komolyabba.
– Ezek öncsalások?
– Mi nem öncsalás?
– Minden az?
– Lehet, kicsit paranoid gondolkodásra vall, de szerintem tényleg mindent érdemes megvizsgálni: őszintén gondolom-e a dolgot, nem csak áltatom magam? Nagyon elkapott dolog Orwellnél a duplagondol: behazudsz magadnak valamit, és aztán el is felejted a hazugság tényét. Úgy teremted meg a biztonságot magad körül, hogy elfelejted: valójában hazugságról van szó. Ez az élet minden percében ott van.
– A haláltudat is ilyen? Schopenhauer írta, hogy az ember úgy tesz, mintha örökké élne, inkább nem is gondol bele soha saját halála bizonyosságába. De van, hogy mégsem tudja elkerülni. És az IHM egyik korai számának, az Istenszabásúnak a szövegében is ott van: „addig nem volt semmi baj, amíg az agyakban nem létezett az a tudat, hogy a talaj úgyis elnyel egyszer”.
– Biztos akkoriban kezdtem Hamvas Bélát olvasni, és persze nem nagyon értettem, azért dőlt belőlem a hülyeség.
– Ez hülyeség?
– Általánoskodós-megmondós. Nem voltam talán még húsz sem, amikor ez megszületett. Érted, „beteg volt ez a világ”? Egyrészt az, hogy mertem múlt időbe tenni. A haláltudat persze remek példa: megtiltod magadnak, hogy ezzel foglalkozz. De hogy tudnál másképp élni? Minden percben végiggondolnád: tényleg megcsináljam? Hisz úgyis meghalok.
– El tudod képzelni, hogy egyszer kijöjjön még egy nagylemez Isten Háta Mögött név alatt?
– Én azt is el tudom képzelni, hogy féreglyukon keresztül különböző galaxisokba utazunk. Szóval persze. De most egyáltalán nem akarok ilyesmit.
– És a Tej most mennyire stabil projekt?
– Annyira, hogy kirúgtam mindenkit, most egyedül vagyok benne. De azt jobb is egyedül csinálni. A Bíróságnál pedig most megvan a lendület, tényleg jön is hamarosan a lemez.
– Hogy érzed, miben áll az Isten Háta Mögött öröksége?
– Legitimálta a kétezres években a magyar nyelvet a metálzenében. Anakronisztikus kellemetlenségek voltak addigra sokak szemében a klasszikus metálszövegek. Nem tudom elálszerénykedni, hogy van ennek olyan hozománya: sok zenekar vált angolról magyarra.
