A leadben említett mém jutott eszembe, amikor az Önkívület című thriller alapötletével szembesültem. Tarsem Singh filmjében ugyanis gazdagabb ügyfelek számára elérhetővé vált egy vedlés nevű technika: halálos betegség esetén lehetőségük van átültettetni tudatukat egy fiatalabb testbe, hogy így még több év és lehetőség adasson meg számukra. A csavar viszont ezután jön: az új testbe költöző Damiant (Ben Kingsley/Ryan Reynolds) ugyanis kínozni kezdik új testének emlékei, és rádöbben, hogy a korábbi állításokkal szemben nem épp laboratóriumi körülmények között építették meg lelkének új hordozóját.
A sci-fi/thriller innentől átvedlik egy etikai kérdést boncolgató akciófilmmé, amelyben a férfi egyszerre viaskodik a korábbi és az előző tudattal, és menti meg folyamatosan egy nő és annak kislánya életét. Akiket a technika kifejlesztői mindenképp el akarnak tenni láb alól, mivel rádöbbentek a tudósok szörnyű titkaira.
Vegyük át még egyszer: a futurisztikus elképzelés szerint lehetővé vált a tudat áthelyezése egy másik testbe, közvetlenül annak tudata mellé, miközben mondjuk az nem megoldható, hogy szimplán csak átültessék az egyikük agyát a másik testébe. Az egyébként megvolt, hogy egyes idegsebészek szerint már két éven belül lehetővé válik a komplett fejátültetés? Ilyen merészet azért nem képzeltek ennek a filmnek az alkotói, beérték annyival, hogy gyógyszerek segítségével váltogatható párhuzamos tudatokat lehet létrehozni egy amúgy egészséges testben. Persze, egy szimpla fejátültetés megspórolt volna közel két órányi üldözéses-kaszabolós akciódrámát.
Az elvi kérdés persze elsősorban így volt feltehető, miszerint: meddig mennénk el azért, hogy egy kicsivel tovább éljünk, és a mi életünknek mondható-e még az, ami valójában teljes feladását jelenti a korábbiaknak? Hiszen búcsút kell venni a korábbi ismerősöktől, családtagoktól, a múlt vállalásától: mindezt azért, hogy a tudatunk tovább működjön? Kurt Vonnegut egyik legizgalmasabb műve az Éj anyánk, amelyben a főhős belemegy: amerikai kém lesz a náci Németországban, a nyilvánosság előtt egy rádiós propagandaműsor arcaként híressé-hírhedtté válva. A II. világháború után aztán várt rá az új személyazonosság és a száműzetés. Elveszítette minden barátját, ismerősét, a korábbi életét, a nyilvánosság ráadásul – joggal, hiszen az volt – náci propagandistaként is könyvelte el. Ki volt ő ezután? Mi maradt neki, elég volt-e a további élethez? Mit ér a tudat, ha a korábbi életnek búcsút kell mondani? (Ez egyébként érdekes kérdés lehet az egyes vallások kapcsán is.)
Megannyi érdekes kérdés, amit az Önkívület is felvethetne, de a filmben inkább csak lövöldöznek és menekülnek, hogy aztán következzen a nagyjából a felétől várható, semmi meglepetést nem tartogató befejezés. Mivel pedig lehet rá számítani, így a fokozódó akciók is kevesebb izgalmat tartogatnak, váratlan fordulatokról már nem is beszélve. Ráadásul Ben Kingsleyt Ryan Reynoldsra váltani, hát... Színészi játékot tekintve sem túl kifizetődő a csere.
Esetleg A sejttel és A halhatatlanokkal halhatatlanná biztosan nem váló Tarsem Singhet lehetett volna mondjuk David Fincherrel felváltani. Ő végül is már bizonyított a tudathasadás filmes ábrázolásával kapcsolatban. Mert lehet ezt az egészet aprópénzre váltani nevetséges megoldásokkal és pergő akcióval, csak ki fog erre már emlékezni nem is egy, de negyed év múlva? Már Singhen, Reynoldson és a többi stábtagon túl.
(Önkívület – színes, magyarul beszélő amerikai sci-fi, 117 perc, 2015. Rendező: Tarsem Singh.)
