Deniz Gamze Ergüven Mustang című filmje valahol Észak-Törökországban, a Fekete-tenger partján, egy Isten háta mögötti faluban játszódik, ami kitűnő terep arra, hogy tovább lehessen boncolgatni az ország számos problémájának egyikét és a kortárs török írók és filmesek egyik kedvenc témáját, jelesül: hagyomány vs. modern idők.
Esetünkben egy szép nyár eleji napon öt lánytestvér ballag hazafelé az iskolából, teljesen ártatlan játékot űzve, igen ám, de történetesen fiúkat is bevonva. Ez pedig éppen elegendő ahhoz, hogy valamiféle szörnyű erkölcstelenséget feltételezve mindez kiverje a biztosítékot a faluban. Ettől kezdve a szülői ház lassan börtönné válik a lányok számára, akik szabadságvágyuktól vezérelve el is kezdik feszegetni a korlátokat. Ergüven filmje nem esik neki baltával a tradícióknak, ám határozottan állást foglal a női szexualitás démonizálása ellen, kiáll a nők jogaiért, és felvillantja a lázadás lehetőségét. Kemény dió ez, és Törökország még világi állam, bármit is jelentsen ez.
Néhány évvel ezelőtt a jihlavai dokumentumfilm-fesztiválon volt szerencsém látni Dzsafar Panahi Ez nem egy film című lakásfilmjét, ami konkrétan arról szól, hogy Panahi nem készíthet filmet, de mégis megteszi. A szólás- és művészi szabadság szent nevében. Panahi tavaly megismételte ugyanezt a minimalista gesztust, az eredmény ezúttal a Taxi Teherán, ez a mobilkamerával készített klasszikus cinéma direct. A taxisofőr pedig maga a rendező, aki egy autóbelsőben is képes megmutatni egy várost és annak különféle lakóit, akik szimbolikusan és a valóságban is utasok. Egymásnak adják a kilincset, beszélgetnek, és elválnak útjaik.
Panahi rajtuk keresztül mesél mindarról, ami éppen foglalkoztatja – hiszen ő tulajdonképpen nem beszélhet, a hatalom évekre eltiltotta a filmezéstől, tehát a Taxi Teherán sem film, micsoda paradoxon –, a halálbüntetésről, a nők helyzetéről, egy szinte felfoghatatlan városról, amiben sajátosan keveredik a múlt és a felpörgött XXI. század.
Sorjáznak a kérdések. Meddig sújtható szilenciummal egy világhírű filmrendező? Látjuk, semeddig.
Akkor tegyük fel úgy a kérdést, hogy meddig tartható fenn az az abszurd állapot, hogy Panahi nemfilmjeit világszerte ünnepelhetik a filmbarátok, kivéve az irániakat. Mihez kezdenek vele most, hogy ismét renitensnek bizonyult? Elveszik a mobilját, és adnak neki egy nyomógombos telefont, amiben nincs kamera? Időpocsékolás, mert ha nem börtönzik be, vagy nem ölik meg, úgyis kitalál valamit. Mert a film az élete. Talán ha az iráni vezetés rádöbben, hogy a mártírok még veszélyesebbek, mint a szabad emberek, megváltozhat ez az áldatlan állapot. Ráadásul Panahi nem utcai harcos, még csak nem is viccelődik a hagyományokkal, csupán tágítaná egy kicsit a lehetőségeket a maga végtelenül szelíd, humanista módján, sok szeretettel és megértéssel. És ettől szerethető, a művészetén túl ő maga is ilyen nagyon.
Esetünkben egy szép nyár eleji napon öt lánytestvér ballag hazafelé az iskolából, teljesen ártatlan játékot űzve, igen ám, de történetesen fiúkat is bevonva. Ez pedig éppen elegendő ahhoz, hogy valamiféle szörnyű erkölcstelenséget feltételezve mindez kiverje a biztosítékot a faluban. Ettől kezdve a szülői ház lassan börtönné válik a lányok számára, akik szabadságvágyuktól vezérelve el is kezdik feszegetni a korlátokat. Ergüven filmje nem esik neki baltával a tradícióknak, ám határozottan állást foglal a női szexualitás démonizálása ellen, kiáll a nők jogaiért, és felvillantja a lázadás lehetőségét. Kemény dió ez, és Törökország még világi állam, bármit is jelentsen ez.
Néhány évvel ezelőtt a jihlavai dokumentumfilm-fesztiválon volt szerencsém látni Dzsafar Panahi Ez nem egy film című lakásfilmjét, ami konkrétan arról szól, hogy Panahi nem készíthet filmet, de mégis megteszi. A szólás- és művészi szabadság szent nevében. Panahi tavaly megismételte ugyanezt a minimalista gesztust, az eredmény ezúttal a Taxi Teherán, ez a mobilkamerával készített klasszikus cinéma direct. A taxisofőr pedig maga a rendező, aki egy autóbelsőben is képes megmutatni egy várost és annak különféle lakóit, akik szimbolikusan és a valóságban is utasok. Egymásnak adják a kilincset, beszélgetnek, és elválnak útjaik.
Panahi rajtuk keresztül mesél mindarról, ami éppen foglalkoztatja – hiszen ő tulajdonképpen nem beszélhet, a hatalom évekre eltiltotta a filmezéstől, tehát a Taxi Teherán sem film, micsoda paradoxon –, a halálbüntetésről, a nők helyzetéről, egy szinte felfoghatatlan városról, amiben sajátosan keveredik a múlt és a felpörgött XXI. század.
Sorjáznak a kérdések. Meddig sújtható szilenciummal egy világhírű filmrendező? Látjuk, semeddig.
Akkor tegyük fel úgy a kérdést, hogy meddig tartható fenn az az abszurd állapot, hogy Panahi nemfilmjeit világszerte ünnepelhetik a filmbarátok, kivéve az irániakat. Mihez kezdenek vele most, hogy ismét renitensnek bizonyult? Elveszik a mobilját, és adnak neki egy nyomógombos telefont, amiben nincs kamera? Időpocsékolás, mert ha nem börtönzik be, vagy nem ölik meg, úgyis kitalál valamit. Mert a film az élete. Talán ha az iráni vezetés rádöbben, hogy a mártírok még veszélyesebbek, mint a szabad emberek, megváltozhat ez az áldatlan állapot. Ráadásul Panahi nem utcai harcos, még csak nem is viccelődik a hagyományokkal, csupán tágítaná egy kicsit a lehetőségeket a maga végtelenül szelíd, humanista módján, sok szeretettel és megértéssel. És ettől szerethető, a művészetén túl ő maga is ilyen nagyon.
