José González nem tép le fejeket, nem vadít meg hordákban visítozó tinilányokat és nem vezet végig minket a zenei palettán a kemény rocktól a szofisztikált elektróig, ahogy Vergilius Dantét a poklon s purgatóriumon át. Mégis annyi elegancia van zenéjében: nem kell akusztikus gitárhívőnek lenni ahhoz, hogy a csontjainkig hatoljanak keserédes akkordjai.
Sokak szerint az egyszemélyes énekes-dalszerző kategóriába sorolt göteborgi születésű fiatalember picit épp ezért is egysíkú. Lágy dallamaiban nincs meg az a virtuóz sokszínűség, ami hosszú időre elkapná az embereket. A 37 éves zenész szerintem meg épp ezért zseniális. Sosem nyugtatott le semmi annyira, mint González gitárzenéje. A legvadabb pillanatokat is ellágyuló ringatózássá tudja változtatni. Bármikor. Bárhol.
No persze, ha megemlítem, akkor a többségnek szinte csak kizárólag úgy ugrik be: tudjátok, ez az a srác, aki azt a dalt énekli, amiben a sok színes golyó lassított felvételben hullik alá a meredek San Franciscói utcán. És ezt egy ismert japán tévégyártó reklámjában is felhasználta, és amúgy egy feldolgozás, svéd barátainak, a The Knife zenekarnak a dala. Ekkor persze megmozdulnak odabent a fogaskerekek, s jön az ismerős kinyilatkoztatás: Jah! Megvan!
González – akinek szülei még születése előtt, 1976-ban menekültek Svédországba az argentin katonai junta kegyetlenségei elől – ugyanakkor eme rácsodálkozásnál lényegesen többet érdemelne. Igaz, mostanában saját anyagait picit szüneteltette. A Veener (2003) és az In Our Nature (2007) albumai után harmadik korongja, a Vestiges and Claws idén februárban jött ki.
Érdekelt hát, mi volt az oka emez intermezzónak. „Három éves ciklusokban élek: alkotás, lemezfelvétel, turnézás. Ez most ilyen kör volt, mármint az In Our Nature után más formációkban dolgoztam. Ott adtunk ki két anyagot, tehát ha így nézem, ilyen kör volt, de azért időben vagyok” – nevetett a gitáros a mostanság nyilván sokat hallott felvetésen. Időközben ugyanis két zenésztársa, a most vele turnézó Tobias Winterkorn ütőhangszeres és Elias Araya háttérénekes zenekarában, a Junipban is játszik.
Mint mondta, noha nem mindig ír új számokat, de mindennap foglalkozik a zenéléssel. González otthon, csendes magányban szeret alkotni. „Megnézek egy filmet, zenét hallgatok, de a gitárom karnyújtásnyira, akárcsak a dalszöveg-kezdeményeimet rejtő papírok is. Mindent azonnal fel is veszek, van egy csomó demóm a számítógépemen” – árulta el a zenész.
Ennek ellenére, az élő fellépések, a turnézás valahogy közelebb áll hozzá. „Az élő egyszerűbb, minden fellépés más, megvan bennük az esetleges hibák lehetősége. Noha a számírás csodás, ugyanakkor borzasztóan fárasztó folyamat, pszichikailag igen megerőltető, mert ahhoz, hogy mindig a lehető legjobbat hozd ki belőle, folyton azonos precizitással kell csinálnod. Én pedig mindig a lehető legjobbat akarom” – véli a dalszerző.
Mióta az Ígéretes Titánokkal foglalkozom, kifejezetten érdekel, vajon a már komoly eredményeket felmutatni tudó, rutinos zenészek mennyit foglalkoznak ifjú remények felfedezésével. Mint Gonzáleztől megtudtam, régebben többet hallgatott új zenéket, ám az időbeosztása mára megváltozott. Igaz, olykor még most is belefut újdonságokba, és van pár blog, amelyeket olykor átfut. Ha pedig ajánlania kellene, akkor a vele játszó zenészek szóló anyagait ajánlaná szíves fogyasztásra.
