Még ez sem olyan bosszantó, hiszen a legnagyobb popsztárok manapság már nem engedhetik meg maguknak a spontaneitás luxusát. A műanyag minden fronton átvette a hatalmat, a kiszámíthatóság ebben a közegben erény. Ha valakinek ez nem tetszik, hallgasson free jazzt vagy mathcore-t. A baj ott kezdődik, ha egy előadó reflektálni próbál a produkció konzerv jellegére. Robbie Williams pedig éppen ezt csinálta. Ironikusra vette a figurát. Mintha ő már kinevethetné a zeneipart. Bemutatkozott a harmincon aluliaknak, elmesélve, hogy ő egy popsztár, aki korábban egy fiúbandában énekelt (Take That), majd otthagyta őket, elvonóra került, meghízott, újra drogozni kezdett és így tovább.
Felolvasott egy nem hivatalos, róla szóló életrajzi könyvből, szemétnek titulálva azt, beszélgetett a közönséggel, mások (Oasis, Queen) slágereit énekelte, bohóckodott, rohangált és grimaszolt. De mindezt a fent leírt pontossággal és megtervezettséggel. És nincs rosszabb a kiszámítható iróniánál.
Az egészből így annyi maradt, hogy Robbie Williams eljátszotta Robbie Williamst, aki saját maga szerint egy hatalmas popcsillag, a valóságban azonban csupán egy megfáradt, ötlettelen előadó, aki ironizálva igyekszik feleleveníteni egykori fénykorát.
De ne legyünk teljesen igazságtalanok, a dalai a mai napig megállják a helyüket. Az Angels, a Supreme vagy a Come Undone mindenhol megmozgatják a közönséget. És ha mindezeket pózok nélkül, egyszerűen, őszintén adná elő, ki tudja, talán nagy előadóvá is válhatna. Így megmaradt egy rosszul sikerült paródiának másfél órányi slágerrel. Persze amíg ez a közönségét nem zavarja, addig nincs értelme változtatni.
