Bizalom és borzongás

Mátyássy Áron a Víkend című új magyar thrillerről és a Szarvasvadásszal való párhuzamról.

– Amikor először megnézte nagyvásznon a Víkendet, úgy érezte, évekkel ezelőtt ide szeretett volna eljutni?
– Szerintem egy rendező nem tud egy filmet befejezni, sokkal inkább abbahagyja. Nagyon sokat változott a Víkend ahhoz képest, ahonnan elindultunk, amit eredetileg kitaláltunk, de a végére, úgy érzem, visszataláltunk azokhoz az alapgondolatokhoz és -állításokhoz. Olyan értelemben nyugodt vagyok, hogy a lehetőségeinkhez és a képességeinkhez képest mindent beleadtunk, amit tudtunk.

– Sok szó esett már róla, hogy a bűnügyi filmnek Magyarországon nem alakultak ki a hagyományai. Így amikor most a Víkenddel erre a vidékre tévedt, mit tartott leginkább kihívásnak a film elkészítésekor?
– Leginkább azt, hogy lehetséges-e másfél órán keresztül folyamatos feszültséget és izgalmat fenntartani a nézőben. Minden ennek volt alárendelve. Hogy a nézőt minél előbb beszippantsuk, hogy kezdjen el agyalni a történeten. Utálhatja, szeretheti a szereplőket, de közben mégis felejtse el, hogy filmet néz. És azt akartuk, hogy megjelenjen a filmben a thriller lényegi pontja, a borzongás.

– A Víkend története egy vadászat körül bonyolódik. Miközben a fővárosból Erdélybe érkező társaság egy konfliktussal szembesül, az egyes embereknek is megvannak a háttérkonfliktusai, történetei, s így párhuzamosan több szálon kell követni az eseményeket. A thrillernek visszatérő fogása, hogy a néző az információkat nehezen teszi össze, ám ezzel együtt nem féltek attól, hogy túlzottan bonyolult lesz mindez?
– Nem volt könnyű a feladat, és már forgatókönyvszinten sokat dolgoztunk azon, hogy mennyit lehet elmondani a nézőnek. Írásban nagyon túlbeszéltnek éreztem a Víkendet, és még a forgatáson is húztunk a dialógusokból, hogy azt már egyszer úgyis elmondták, nincs rá ismét szükség. Aztán amikor összeállt a film, kiderült, hogy kevés, amennyit elmondunk. Nagy tanulság volt, hogy bármennyire is eltanácsolnak a filmiskolákban attól, hogy nagyon szájbarágósak legyünk, ennek a műfajnak erre van szüksége: legyenek olyan pontok, amelyek egyértelműek. Olyan igazságok, amelyeket a néző el tud fogadni. Hogy mit mondunk, mit mutatunk éppen, valamint hogy mit bízunk a nézőre, végül ennek az arányait volt nehéz összerakni.

– Korábban már nyilatkozta, hogy a Magyar Filmszemlén fődíjas filmjéről, az Utolsó időkről is úgy érezte, közönségvonzóbb volt a fogadtatásánál. Hogy érzi, a Víkenddel sikerül jobban rálelni a nézőkre?
– Akkor leszek igazán elégedett, ha megnézik, majd utána azt mondják nekem, izgultam, érdekelt a történet. Már csak a műfaja miatt is a közönségfilmhez áll közelebb a Víkend, de persze igyekeztünk az átlagnál feljebb tenni a lécet. Ebben nagy szerepe van Győri Márk operatőrnek, aki ezt az egészet nagyon szépen beleágyazta a tájba, ő érte el azt, hogy a táj fontos szereplője legyen a történetnek. Ennek eredményeképp úgy érzem, azért szerzői is lett a Víkend. Engem egyébként nagyon érdekelnek a műfaji kihívások, miközben az nem volt a célom, hogy egy amerikai filmet készítsek, vagy azzal versenyezzek. Mi a néző bizalmát igyekeztünk elnyerni.

– Az operatőri munka valóban igen változatos: sok beállítással és kameramozgással, intenzív montázsokkal dolgozik a Víkend.
– Amikor 2010-ben először leálltunk a film forgatásával, utána készítettem el az Átok című sorozatot, ahol érzésem szerint sikerült egy olcsó és hatékony stílust kitalálnunk. Így amikor újra elkezdtük a Víkendet, nagyon magabiztos voltam, és úgy éreztem, ezzel a megoldással igen gyorsan fogunk dolgozni. Aztán pillanatok alatt kiderült, hogy nem ezt kéri ez a történet, és ebben van nagy szerepe Márknak, aki a hosszabb beállításokat, a totálokat is használta, miközben én alapvetően a közelikben bíztam. Neki köszönhetően lehetett jobban megmutatni a tájat, annak nagyságát, és benne az embert, amely sokkal kisebb méreteiben a környezetnél. A felsőkamera-mozgásokat drónnal vettük fel, tudván előre, hogy hol, mikor akarjuk használni őket.

– Korábban szerették úgy hívni a médiában a filmet, hogy a magyar Szarvasvadász-film. A nyitójelenet erre a kijelentésre rájátszik, amelyben egy szarvas vadászíjas üldözését láthatjuk.
– Nem volt pedig ilyen párhuzamkeresés, bár nyilván, ha valakinek egy fegyver van a kezében, és szarvasra vadászik, mindenkinek ez a film jut eszébe. A nyitójelenetnek az volt a funkciója, hogy nagyon tömör formában bevezessük a nézőt ebbe a világba, és hogy lássa, ez hogyan működik, hogyan kommunikálnak benne az emberek, és milyen a viszonyuk a természethez és a tájhoz.

– A sajtóvetítés előtt az utómunkacsapatnak külön köszönetet mondott. Mi volt a nehéz, ami miatt a gesztust megtette: kevés volt a pénz, az idő, a rendelkezésre álló technika?
– Ebben a filmben volt körülbelül 120 snitt, amibe bele kellett nyúlni, és amire 40-50 fős brigádokat foglalkoztatnak Hollywoodban. Itt pedig három ember dolgozott rajta márciustól mostanáig. Az utómunkát gyakran hajlamosak vagyunk elfelejteni, ezért is tartottam fontosnak megköszönni az utómunkacsapat munkáját. Ráadásul ennek a trükkmunkának Magyarországon még mindig nincs hagyománya, alapvetően a reklámokban használják őket, és nem tanítják. Pedig ma már a filmezést eleve ebben a gondolkodásmódban, keretben folytatják nyugaton, kitalálják a rendező helyett a trükkök helyét és használatát, itt viszont nekünk, közösen kellett mindent kitalálnunk, és azt, hogy hogyan kell ezt csinálni.