Hitman: az ész a fontos, nem a haj

Alsópolcos zsánerdarabok pókhálós süllyesztője: a Hitman 2007 után újra szerencsét próbál a mozivásznon.

A játék gyermeki, mégis kortalan öröme elkísér minket a rugdalózótól az unokák egzecíroztatásáig, színtere egy folyékony határvonalakkal körülölelt, végletekig képlékeny világ, amely minél formálhatóbb, annál nagyobb örömöket szerezhet résztvevőinek. Ám, ahogy azt számos videojáték-adaptáció mutatja, ez a felnagyított univerzum nem minden esetben ültethető át koherens egészként a filmvászonra.

Nem meglepő tehát, hogy a producerek donorként többnyire akciójátékokra vetik vigyázó szemeiket, amelyeket az azonos mozgóképes műfaj kilökődés nélkül fogad be.

Kérdéses azonban, hogy az akciófilmnek felróhatóak-e túlzásai: Stallone akkor is befejezi a küldetését, ha hiányzik a fél oldala, Schwarzenegger félkézzel képes kezelni bármekkora kaliberű mordályt, Diesel szakadékba hajt és sértetlenül hagyja el a járművét, ellenben egyikük sem süt el fegyvert asztalba rúgással, megszabadítva magát béklyóitól a kiáramló lövedékkel, ahogy a 47-es.

Amíg a Schwarzeneggerék testi dimenzióikkal legitimálják túlkapásaikat, addig a Hitman: A 47-es ügynökben tevékenykedő, kosztümös drámákból érkező Rupert Friend, vagy az Enterprise csillaghajón szolgálatot teljesítő Zachary Quinto fizikuma nem alkalmas erre. Ám a megfiatalító, minden filmnyelvi szabályt felrúgó gyors montázsok és a CGI-elixírek idejében, amikor akár reumakorba lépve is bárkiből lehet akciósztár, ez már nem jelenthet gondot.

Annál nagyobb probléma azonban, hogy amíg a felmenők gunyoros beszólásokkal és kellő öniróniával kiválóan kompenzálták ezt, addig Skip Woods forgatókönyvíró, aki már genetikusan feljavított bérgyilkosunk előző kalandjának is a leggyengébb pontját képezte – és meglepő módon az egyetlen maradó a teljesen lecserélt stábban –, zéró toleranciát hirdet humor terén.

Ez alól kivétel a végső leszámolás előtti liftes szertartás. Akarva-akaratlanul a film legviccesebb pillanata ez. Nevetségesen komolyan veszi magát, és inkább primitivizmusba hajlóan lényegre törő párbeszédekben firtatja, hogy mi tesz minket emberré, felesleges alibimélységeket keresve szkriptjének, vagy az ügynök úr mellé csapódó hősnő műfajidegen telepatikus látomásaival ütve el az időt.

Így teszik pokollá a szemlélődő számára a nem mellesleg lehengerlő akciójelenetek közti átvezetéseket, amelyek a zsánerben élvezhetőség szempontjából semlegesek, pusztán a kötelezően papírvékony sztori tálalására szolgálnak.

A 47-es esetében azonban különösen roncsolóan hat az összképre a Terminátor – A halálosztót remixelő két bérgyilkos érdekellentéte közt őrlődő hölgy szenvedéstörténete. Így a forrásanyagában igen, de működésében sajnos nem olyan, mint egy videojáték, tehát mindannyiunk bánatára a moziban nem ajánlja fel az átvezető részek átugrásának lehetőségét.

Habár a hivalkodás ellenére elsőrangú üldözések és összecsapások, ha akarnák, sem tudnák letagadni a zseniális – a 47-es mellett rögrealistának ható – John Wick alkotóinak (Chad Stahelski, David Leitch) dns-ét, a műfaj szerelmesei számára bűnös élvezetté formálva Aleksander Bach bemutatkozó dolgozatát, az mégis az alsópolcos zsánerdarabok pókhálós süllyesztőjébe vész.

(Hitman: A 47-es ügynök – színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm, 96 perc, 2015. Rendező: Aleksander Bach. Forgalmazó: InterCom)