Távkapcsolat: nincsenek szabályok, sem receptek

Carlos Marques-Marcet filmet készített a távkapcsolatok embert próbáló kínjairól. Interjú a rendezővel.

– Hogyan instruálta a színészeit? El tudom képzelni, hogy a távkapcsolati jelenetek egy részében, amikor a két fél az interneten webkamerán keresztül beszélget egymással, nem is szükségszerűen voltak direkt kapcsolatban, csak eljátszották.
– De, mindig kapcsolatban voltak. Muszáj volt kapcsolatban lenniük, hogy folyamatos legyen az interakció közöttük, vallom, hogy nem lehetett volna megcsinálni ezt a filmet például előre rögzített felvételek használatával. Az alakítások egymást táplálták. Alapvetően két különböző lakásban volt a két színész, mindkettő Barcelonában volt, és az egyiket úgy rendeztük be, hogy Los Angeles legyen. Az egyik lakásban ott volt a kamera és az egész stáb, a másikban pedig a rendező, a rendezőasszisztens és egy hangmérnök. És a kommunikációt a színészek között egy másik, párhuzamos videochaten keresztül folytattuk.

– Miután alapvetően a 10 000 km a két fél beszélgetésein alapult, nem tartott attól, hogy vizuálisan, dramaturgiailag képes-e mindvégig fenntartani a néző érdeklődését?
– Számomra ez a film sosem csak két ember beszélgetését jelentette. Persze volt benne egy csomó párbeszéd, mert az életben is nagyon sokat beszélek, de a 10 000 km mindenekelőtt egy vizuális és hangkísérlet volt, amelyben az emberi arcok nagyon sok változását követhetjük. Ezzel egyidejűleg a film rengeteg kísérletet engedett meg nekem a filmnyelvvel, köszönhetően a ténynek, ahogy a szereplők kommunikálnak, ugyanazokkal az eszközökkel (webkamera, számítógép képernyő), amelyek a moziélmény magját is jelentik. Valahogy az egészet úgy képzeltem, hogy olyan mozit készítsek, ami ekvivalens a levélregényekkel, amilyen például Goethe Az ifjú Werther szenvedései. És ez a forma rengeteg kísérleti és variációs lehetőséget kínált.

– Melyik volt meg előbb? A gondolat, hogy a távkapcsolatokról készítsen filmet, vagy hogy valamit kezdjen napjaink online kapcsolattartásáról?
– A kettő együtt jött. Bár önmagában sosem érdekeltek különösebben az online kapcsolatok, de kétségtelen, hogy a filmet sem arra használjuk újabban, hogy leírjunk valamit, hanem hogy kommunikáljunk egymással. És bár az internet semmi más, csak egy hatalmas képernyőn kívüli tér, érdekelt, hogy miképp tudom ezt valahogyan materializálni. Az internet klasszikus értelemben nem lefilmezhető, és ez vonzó kihívás volt számomra.

– Elsőfilmesként jelölték az év felfedezettje Európai Filmdíjra. A nominációnak volt valami különleges jelentése az ön számára?
– Nem is tudom. Alapvetően távolságot tartok a fesztiváloktól és díjaktól, de az jó érzés, hogy valaki elismeri az ember munkáját. Másrészt veszélyes igazán komolyan venni, mert negatívan hathat az ember munkájára. A legjobb az egészben az volt, hogy együtt lóghattam néhány filmes barátommal, akikkel nem túl gyakran találkozom, mint például Hubert Sauperrel, aki szintén jelölt volt a csodás We Came as Friends című filmjével. Emellett az is pompás volt, hogy találkozhattam néhány olyan rendezővel, akit sokra tartok. Az Európai Filmakadémia díjának jelöltjei elképesztőek, szerintem az amerikaiak igazán féltékenyek lehetnek ránk. Így ebben részt venni legalább egyszer mindenképpen megtiszteltetésnek számít.