Nem véletlen, hogy a naturalista kezdetek után a szecesszió, a szimbolizmus, az impresszionizmus, később az expresszionizmus felé fordult Vaszary. Legkedveltebb festményei idősebb korában, az 1920-as és 30-as években, az École de Paris igézetében születtek. Az utolsó, egyúttal leghosszabb korszakában megejtett nyaralásain felskiccelt vízparti impressziókat már budapesti műtermében dolgozta ki, ott azonban szabadon átalakította a rögzített látványt. Maga írta azt akkoriban, hogy a festészet elérkezett a zeneiséghez, a színek és a formák viszonyának akkordjai pedig „ott helyezkednek el, ahol a szemnek jól esik, és nem ott, ahol racionális és jelent valamit”.
A téma hozta, hogy a kiállításon látható néhány a korábbi festmények közül is, érzékletesen ábrázolva Vaszary markáns, korszakos mesterművek születését jelző stílusváltásait. A Fényes-fürdő Tatán című 1909-es kép impresszionizmusának egyik csúcsteljesítménye, az 1911-es Fürdőzők pedig Cézanne tájképeit is megidéző zseniális mozgástanulmány. Bravúros húzás, ahogy az Akt a tengerparton című festményen egy pár élénkpiros magassarkú cipővel, vagy az Itáliai emlék rúzsozott nőalakjának beúsztatásával felborítja az egyensúlyt és erotikus feszültséget teremt.
Bár a Kogart kiállítóterében bajosan fért volna el, fájó Vaszary mesebeli, a vízfátyolon keresztül, stilizáltan ábrázolt tengeri világot ábrázoló óriáspannójának hiánya. A legalább nyolc méter hosszú és két méter magas alkotás a festő egyetlen grandiózus, állami megrendelése volt, a tihanyi Halbiológiai (Limnológiai) Intézet tanácstermét díszítette, ám a háború éveiben elkerült eredeti helyéről, s az ötvenes években nyoma veszett. Az előtanulmányként festett, itt látható Mélytengeri világ mindenesetre bemutatja, milyen, amikor elszabadul Vaszary képzelete.
(Fürdőélet – Vaszary János strandképei a Balatontól a Riviéráig. Kogart Tihany, november 1-ig látogatható)
