Tágabb földrajzi kitekintésben sem hosszú a listája azoknak a festőművészeknek, akik annyi bravúros stílusváltáson estek át, alkotói korszakaik mindegyikében retinába robbanó mesterművek sorát hagyva az utókorra, mint Vaszary János. Ezzel nagyot, újat nem állítunk, miként a tihanyi Kogart-házban Fürdőélet címmel, a festő vízparti, javarészt életének és munkásságának utolsó szakászát felölelő válogatás sem kísérel hasonlót azon kívül, hogy az elbaltázás esélytelenségével bemutatja azt.
Bár hosszú évtizedekig nem állt össze az oeuvre, a Magyar Nemzeti Galéria kurátorai 1961 után először 2007-ben roppant munkával, az addig lappangó számos festmény levadászása után újra összerántották az életművet, majd az idén a Virág Judit Galéria nagyszabású Vaszary-kiállításával újfent igyekezett pótolni az elmaradt éveket.
A Kogart jó érzékkel júliusra, a főszezon kezdetére időzítette a novemberig látható tematikus tárlat megnyitását Tihanyban. De így is várakozáson felül alakult eddig a látogatószám.
Fertőszögi Péter, a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány kuratóriumi elnöke érdeklődésünkre elmondta, missziónak tekintik, hogy a magas szintű művészetet vidékre vigyék. Igaz, hogy bár a főváros vízfejűsége marketing szempontból óriási előny a szellemi piac forgalmának élénkítésében, aligha vitatható az a törekvés, hogy a főváros mellett a művészetileg alultáplált vidéken több kultúra történjen. Csak bólogatni lehet a művészettörténész megjegyzésére, amely szerint roppant fontos, hogy a vidéki kiállítóhelyeken is rendszeresen megmutatkozzanak a festőzsenik alkotásai.
A Vaszary-oeuvre zárófejezetének bemutatására nem is kínálkozik otthonosabb helyszín a regionális kultúrközpont igényével létrehozott tihanyi épületnél, amely ugyan szűkösebb, de kiváló, falakban gazdag kiállítótérrel, koncentráltabb látvánnyal szolgálja ki a közönséget.
Ahogy Vaszary esetében lenni szokott, a színmágia itt is azonnal hat, és a Balaton partjára vagy a mediterrán plázsra teleportálja közönségét, a szinte csak alakok, mozdulatok jelzéseinek tetsző, rafinált egyszerűséggel ábrázolt fürdőzők közé.
Nem véletlen, hogy a naturalista kezdetek után a szecesszió, a szimbolizmus, az impresszionizmus, később az expresszionizmus felé fordult Vaszary. Legkedveltebb festményei idősebb korában, az 1920-as és 30-as években, az École de Paris igézetében születtek. Az utolsó, egyúttal leghosszabb korszakában megejtett nyaralásain felskiccelt vízparti impressziókat már budapesti műtermében dolgozta ki, ott azonban szabadon átalakította a rögzített látványt. Maga írta azt akkoriban, hogy a festészet elérkezett a zeneiséghez, a színek és a formák viszonyának akkordjai pedig „ott helyezkednek el, ahol a szemnek jól esik, és nem ott, ahol racionális és jelent valamit”.
A téma hozta, hogy a kiállításon látható néhány a korábbi festmények közül is, érzékletesen ábrázolva Vaszary markáns, korszakos mesterművek születését jelző stílusváltásait. A Fényes-fürdő Tatán című 1909-es kép impresszionizmusának egyik csúcsteljesítménye, az 1911-es Fürdőzők pedig Cézanne tájképeit is megidéző zseniális mozgástanulmány. Bravúros húzás, ahogy az Akt a tengerparton című festményen egy pár élénkpiros magassarkú cipővel, vagy az Itáliai emlék rúzsozott nőalakjának beúsztatásával felborítja az egyensúlyt és erotikus feszültséget teremt.
Bár a Kogart kiállítóterében bajosan fért volna el, fájó Vaszary mesebeli, a vízfátyolon keresztül, stilizáltan ábrázolt tengeri világot ábrázoló óriáspannójának hiánya. A legalább nyolc méter hosszú és két méter magas alkotás a festő egyetlen grandiózus, állami megrendelése volt, a tihanyi Halbiológiai (Limnológiai) Intézet tanácstermét díszítette, ám a háború éveiben elkerült eredeti helyéről, s az ötvenes években nyoma veszett. Az előtanulmányként festett, itt látható Mélytengeri világ mindenesetre bemutatja, milyen, amikor elszabadul Vaszary képzelete.
(Fürdőélet – Vaszary János strandképei a Balatontól a Riviéráig. Kogart Tihany, november 1-ig látogatható)
