Képekbe zárt életek elevenednek meg a budai Várban

A Szépművészeti Múzeum kiesése alatt a Magyar Nemzeti Galériában folytatódik a Textúra.

Bár nincs nagy reklámkampány körülötte, a Textúra mégis rengeteg látogatót vonz. Története még 2013-ra nyúlik vissza: a Szépművészeti Múzeum, a wroclawi Narodowe és a bécsi Kunsthistorisches Museum ekkor csatlakozott még az osztrák Jacqueline Kornmüller és Peter Wolf nevéhez fűződő Ganymed Goes Europe projekthez.

Ebből nőtte ki magát a Textúra összművészeti előadás, amelynek alapötlete, hogy tíz elismert hazai író egy-egy, az adott múzeumban látható műalkotásra reflektáló irodalmi művet hoz létre, a művek pedig színészek tolmácsolásában a kép helyén kelnek életre. Az első két előadás-sorozatot a Szépművészeti Múzeumban tartották, de annak bezárása miatt a Magyar Nemzeti Galéria fogadta be a programot.

Míg az összművészeti szeánszra gyülekezik a tömeg, egy vonósnégyes játszik az aulában. Hirtelen színészek jelennek meg a lépcsősoron, kezükben jelzőtáblákkal. Mindenki tudja, kit kell követnie: az első célpontot a bejáratnál kapott szóróanyagon kijelölték, tíz részre osztódik a közönség, nincs tumultus, nem kell jelenetről jelenetre megküzdeni egymással.

A nyitány után mindenki maga választhatta meg, mely monológokat nézi meg egymás után. Három óra alatt még arra is marad idő, hogy a galéria gyűjteménye között bolyongjon az ember, újra felfedezze például Ferenczy Károly zsenialitását, vagy mellékfolyosókon nem igazán ismert festők remekműveibe botoljon, ilyen például Dorfmeister István hátborzongató képe, A gyermekgyilkos Heródes.

A Textúra, amelyet idén Valló Péter rendezett, tíz író, tíz képzőművész, tíz színész különleges találkozása a budai Várban, a nézők pedig életek, korok, gondolatok között barangolhatnak, akár időutazhatnak. Néha talán befogadhatatlannak tűnik az élménydózis, vannak, akik nem is akarnak megtudni többet a képről, csak amennyi épp elhangzik, rohannak tovább a következő jelenetre.

Pedig nem is lehet lemaradni az egyes jelenetekről, a színészek rövid szünetekkel újra és újra eljátsszák azokat az adott műalkotás előtt. Ez pedig óriási koncentrációt igényel, három óra alatt párperces szünetekkel, akár tízszer is felhangzanak az egyes monológok. Szinte lehetetlenség fenntartani ugyanazt az intenzitást, megteremteni ugyanazt a hangulatot, de a képtárban mégiscsak kisebb csoda történt. Minden egyes helyzet, találkozás tökéletes volt. Az ismétlődés nem nyomta rá a bélyegét a színészi játékokra. Sőt.
A szövegek között sem lehet súlyozni. Erősek egytől egyig.

Egyszemélyes jelenetek lévén a szövegekben a képeken szereplők szólalnak meg, illetve az ő életük elevenedik meg a pár percben. Rippl-Rónai festménye éppen Milánóban vendégeskedik, így a Kalitkás nőhöz készült, Kirepül című szöveget természetesen a háromméteres fotó előtt adta elő Pálfi Kata. Karafiáth Orsolya frusztrált, önkényes nagymamák által megnyomorított, kalickába zárt női sorsot rajzol meg. A történet fanyar humorból nemes egyszerűséggel vált át szomorú tragédiába. „Ácsi! Ilyen szelídnek ábrázolt minket Gulácsy!”

Spiró György is a humoros utat választotta. Gulácsy Lajos éteri-szűz Beatricéje (Péter Kata) nála inkább egy esendő, harsány leányzó, aki nehezen vándorol a Menny-Purgatórium-Pokol állványzatán.
Vannak írók, akik olyan képet választottak, ahol narrátor tudja csak elbeszélni a történéseket.

Szabó Ákos Konyhájához Cserna-Szabó András talált ki háttéréletet, egy férfi (Őze Áron) apja halálának napjára emlékezik, a fasírt és a görögdinnye hívta elő a fájó emléket. A személyes történetben azonban jelen van egy sötét történelmi korszak lenyomata is. Berg Judit magát a kiválasztott fotósorozat készítőjét, Haris Jánost tette meg hősének. Kovács Lehel az egy nap alatt felvett fényképsorozat születési körülményeit osztja meg a nézőkkel.

Jordán Tamás játéka most is szuggesztív: egy talponállót támasztva Shylockként – Mednyánszky László festményéhez Barnás Ferenc írt szöveget – kritizálja a kukkoló közönséget, hisz, ahogy ő, mi is megérjük a pénzünket. Ő az egyetlen, aki a szöveg adta lehetőségeken túl keresi a kontaktust a közönséggel, szerepéből kibújva a főpróba egy humoros anekdotáját is megosztja.

A Textúra az elmúlt évek egyik legerősebb összművészeti kezdeményezése, amely mindegyik fél számára nagy kihívás, de nagyon kellenek ezek a találkozások. Novemberben még háromszor van alkalom erre.