Lear király tragédia nélkül

Alföldi Róbert a Radnóti Színházban rendezte a Lear királyt, ezúttal kerülte a direkt politizálást.

Hatalmas méretű faasztal körül foglal helyet a család, s kifinomultan társalog. Kifejezetten szép a nyitójelenet: polgári miliőbe érkezünk, amely a lecsúszás látható jeleit kezdettől magán hordozza a beázásos-foltos falakkal, a robusztus ebédlőasztal melletti legkülönfélébb, régi és modernebb garnitúrákból esetlegesen válogatott székekkel. Az alapok billentek meg: a vörösessárga parkett erőteljesen a nézőtér felé lejt.

Lear király Alföldi Róbert rendezésében nem a megszokott öreg, bizonyos helyzetekben szinte elaggott uralkodó; nem szenilis, fizikailag sem hanyatló, hanem ereje teljében lévő államfőként hozza meg döntését. Lemondása ezért váratlan, titokzatos. Mintha egy, az elkerülhetetlen távozás szükségességét a kelleténél jóval korábban levonó generáció képviselője döntene úgy, hogy életét a nyomasztó közfelelősség nélkül, távol a világ zajától folytatja.

Ez az alapállás tükröződik a címszerepet alakító László Zsolt egyébként kiváló alakításában is. Amit az előadásból leginkább méltatni lehet, az a színészi játék: a hű Kentet Csomós Mari formálja meg mély bölcsességgel, a ritka, valóban megrázó pillanatok is leginkább neki köszönhetők. Pál István Edmundja rendelkezik a bastardok összes komplexusával, és hitelesen, három lépésről önmagára kacsintva jeleníti meg Gloster fattyának aljasságát. Schneider Zoltán Gloster grófja ösztönös, naiv, becsületes, Szatory Dávid mint Edgar tiszta és férfias.

Az előadás Nádasdy Ádám szép fordításában szólal meg. Mégis: a két részre osztott Shakespeare-dráma első felében már érzékelhető az a kiüresedettség, szellemi deficit, amely a folytatásban teljesedik ki igazán, eltörölve a kezdet bizakodását. (S nem azért, mert a direkt politizálás hiányzik a színről.) Látványos, erős hangulatú gesztusok dominálnak. Az egyre nagyobb amplitúdójú attrakciók idővel agyonnyomják a jeleneteket, a cselekményt idézőjelbe teszik.

Westernt, szappanoperát, paródiát idéz felváltva vagy éppen egymással keveredve a színpadi játék; egyébként leginkább az utóbbi diadalmaskodik Shakespeare fölött. A gonosz nővérek valósággal dél-amerikai közegben szövik hatalmi-szerelmi összeesküvéseiket, miközben a szereplők sorban egymás után – hatalmas nyögésekkel, hörgésekkel, borzasztó látványosan, művér fröcsögése közben – kimúlnak.

A játék bizonyos elemeiből következően szinte kizárt a véletlen félresiklás. Ez viszont fontos kérdést vet föl: minek szándékoltan a gegek, a tréfacsinálás irányába elvinni a Lear királyt? Törvényszerű ennek nyomán, hogy a tragédiának nyoma vész, üresen konganak Edgar egyébként felemelő szavai a zárójelenetben: „E súlyos időknek meg kell felelnünk: ne illem vezessen, csakis a lelkünk. Ki legtovább élt, szenvedett sokat: nekünk a sors ennyit nem tartogat.” Hogy érdemes-e kiiktatni egy tragédiából a tragikus elemek többségét, arról nem győz meg a rendezés.

(William Shakespeare: Lear király. Radnóti Színház. Rendező: Alföldi Róbert.)