– Pásztor neveli a betyárt – mondják, és itt nemcsak a családi Vidróczki-legendára gondolok, hanem általában arra a népművészeti közegre, amiben felnőttek. Mennyire predesztinálta önöket erre a pályára ez az örökség, és mi az, ami a pásztorból betyárt nevelt?
Fehér Zsombor: A betyár egy törvényen kívüli, társadalmon kívül álló gazfickó, ha a hivatalos álláspont alapján akarjuk megfogalmazni, ám ha egy köztünk élő jelenségként, karakterként gondolunk rá, akkor bármennyire is távol áll tőlünk: szimpatizálunk vele, mint a viszkis rablóval vagy a szombat esti John Travoltával, aki olyan vagány, hogy legszívesebben a bőrébe bújnánk, még ha feszengenénk is. Talán ezért választottuk jelképünkké a travoltás betyárfigurát, mert laza, pimasz, tudja, mit akar és a saját útját járja. Szüleinktől örököltük a népművészet iránti tiszteletet és szeretetet, nagyszüleinktől láthattuk, megkérdezhettük, hogy éltek, mulattak az emberek falun, viszont mi városi srácokként, az ősök útmutatásával, de a saját fejünk után akartunk menni. Ez a Kerekes Band! Az őseinktől kapott örökségünktől viszont sohasem akarunk megválni, azt visszük magunkkal az úton.
– A testvéri kötelék sokat számíthat a zenei összhang kialakításában, nem egy zenekarban vannak legendás testvérpárok, de mestereik között is ott találjuk a gyimesi Tímár testvéreket. Mennyit segít az, hogy ilyen közel állnak egymáshoz?
F. Zs.: A legnagyobb ajándék számomra az élettől, összhang az együtt gondolkodásban és villámhárító a problémás helyzetekben. Viktorral azt mondjuk magunkra, hogy olyan gyula–kündü páros alakult ki a zenekarvezetésben: Viktor a racionálisabb, optimálisra törekvő menedzser, míg én inkább az elvarázsoltabb, kísérletező művész.
Fehér Viktor: Köszönettel tartozom Zsombornak, hogy húsz évvel ezelőtt bevett a bandába. Gimnazistaként én biztosan nem vettem volna be egy általános iskolás kissrácot, aki már 9 órakor lefekszik aludni. De végül jól járt velem, hiszen mindig a közelben voltam, ha épp eszébe jutott egy dallam az éjszaka közepén. Elég volt átszaladni a szomszéd szobába, felkapcsolni a villanyt, és addig fújni, amíg azt nem mondom, hogy „igen, ez tényleg nagyon jó, de holnap dolgozatot írok”.