Kerekes Band: laza, pimasz, tudja, mit akar

Rögzült szokásokból még nem született semmi új – vallja a húszéves Kerekes Band.

– Pásztor neveli a betyárt – mondják, és itt nemcsak a családi Vidróczki-legendára gondolok, hanem általában arra a népművészeti közegre, amiben felnőttek. Mennyire predesztinálta önöket erre a pályára ez az örökség, és mi az, ami a pásztorból betyárt nevelt?

Fehér Zsombor: A betyár egy törvényen kívüli, társadalmon kívül álló gazfickó, ha a hivatalos álláspont alapján akarjuk megfogalmazni, ám ha egy köztünk élő jelenségként, karakterként gondolunk rá, akkor bármennyire is távol áll tőlünk: szimpatizálunk vele, mint a viszkis rablóval vagy a szombat esti John Travoltával, aki olyan vagány, hogy legszívesebben a bőrébe bújnánk, még ha feszengenénk is. Talán ezért választottuk jelképünkké a travoltás betyárfigurát, mert laza, pimasz, tudja, mit akar és a saját útját járja. Szüleinktől örököltük a népművészet iránti tiszteletet és szeretetet, nagyszüleinktől láthattuk, megkérdezhettük, hogy éltek, mulattak az emberek falun, viszont mi városi srácokként, az ősök útmutatásával, de a saját fejünk után akartunk menni. Ez a Kerekes Band! Az őseinktől kapott örökségünktől viszont sohasem akarunk megválni, azt visszük magunkkal az úton.

– A testvéri kötelék sokat számíthat a zenei összhang kialakításában, nem egy zenekarban vannak legendás testvérpárok, de mestereik között is ott találjuk a gyimesi Tímár testvéreket. Mennyit segít az, hogy ilyen közel állnak egymáshoz?

F. Zs.: A legnagyobb ajándék számomra az élettől, összhang az együtt gondolkodásban és villámhárító a problémás helyzetekben. Viktorral azt mondjuk magunkra, hogy olyan gyula–kündü páros alakult ki a zenekarvezetésben: Viktor a racionálisabb, optimálisra törekvő menedzser, míg én inkább az elvarázsoltabb, kísérletező művész.

Fehér Viktor: Köszönettel tartozom Zsombornak, hogy húsz évvel ezelőtt bevett a bandába. Gimnazistaként én biztosan nem vettem volna be egy általános iskolás kissrácot, aki már 9 órakor lefekszik aludni. De végül jól járt velem, hiszen mindig a közelben voltam, ha épp eszébe jutott egy dallam az éjszaka közepén. Elég volt átszaladni a szomszéd szobába, felkapcsolni a villanyt, és addig fújni, amíg azt nem mondom, hogy „igen, ez tényleg nagyon jó, de holnap dolgozatot írok”.

– Az autentikus népzenét nagyon alaposan megismerték, és koncerteken, táncházakban, lemezeken bizonyították, hogy kimagaslóan játsszák. Mi volt az a belső motiváció, ami ezen túllendítette és a feldolgozások irányába indította önöket?

F. Zs.: Az első kiadónk vezetője, Böszörményi Gergely mondta nekünk az első lemezünk felvétele előtt: „Srácok! Miért nem mutatjátok meg, hogy mekkora rock and roll van ebben a moldvai népzenében? Nem fogok egy huszonnyolcadik ugyanolyan népi ismétlést kiadni ” Mi, mivel tizenévesek voltunk ekkor, csak erre a külső igazolásra vártunk, amivel megerősödött az a bizonyos belső motiváció, hogy ez a helyes út, hogy ennek a szakállas fazonnak igaza van, mert nem volt benne semmi blabla. Viszont nem akartunk a feldolgozások irányába nyitni, mert ez akkor még nem volt divat

F. V.: Az egyik legerősebb motiváció az a felismerés volt, hogy mi nem őrizni akarjuk a hagyományt, hanem megélni. Azt pedig csak úgy tudjuk, ha a saját valóságunkat beleszőjük. Megtanultuk a játékmódot, hajlításokat, de a népzene mellett volt és van egy másik valóságunk, ami a rockzenén vagy épp az elektronikán alapult.

– Húsz év távlatából hogy tekintenek vissza az első időszakra? Mikor vált egyértelművé, hogy ezt az új utat választják? Tudatos volt az irány, vagy ösztönösen sodródtak bele?

F. Zs.: Ez az út benne volt a zenekar tagjainak indíttatásában: Námor Csabi a kobozt mint a rockgitár egy távoli rokonát kezelte az első perctől kezdve, Viktort elvarázsolta a tudat, hogy a gyimesi mestere, Tímár János fiatal korában egy dobcuccon is játszott. Ákos – a csapat legautentikusabb tagja – a brácsát azért szerette meg, mert rezgése egy meditatív állapot eléréséhez vezet számára, míg Kónya Csaba virtuóz basszusgitárosunk, aki bár egy percig sem játszott népzenét, de minden egyes palóc dallam után jelzi, hogy ez valami gyönyörűség. Én azzal magyarázom a furulyanyűvésem, hogy Hendrix, ha Gyimesben születik, ma Voodoo Childot táncolna az Állami Népi Együttes. Könnyű erről egy húszéves zenekarnak utólag beszélni, de valójában ezek a zenei ösztönök vezettek minket ide észrevétlenül, de nagyon erősen. Az új út teli volt felfedezetlen tájakkal és teli veszélyekkel, hogy a népzenei szakma kiköp minket, a mainstream pedig lesajnálva hajt el – belülről viszont a kísérletezés hajtott előre minket.

F. V.: Ahogy a zenénk is, úgy mi is elég ösztönösek vagyunk. Amikor azt kérdeztük életünk során, hogy miért nem lehet, mindig ugyanazt a választ kaptuk: azért, mert nem szokás. Pont erre a válaszra vártunk. Ha valami nem szokás, akkor rajtad kívül még nem csinálta senki. Az már a te felelősséged, hogy utánanézz, miért nem csinálták. Azért, mert hülyeség, vagy azért, mert másoknak még nem jutott az eszébe. Sajnos rögzült szokásokból még nem született semmi új, úgyhogy mi inkább a göröngyösebb utat választottuk.

– A média igyekszik azt sugallni, hogy igazán népszerűsíteni a népzenét csak világzenével lehet. Igaz ez, és ha igen, akkor mitől érzik sokan korszerűtlennek az autentikus formát?

F. Zs.: Húsz éve követem a magyar népzene jelenlétét a médiában, s talán most érzem azt, hogy valójában meg tudta mutatni, hogy milyen belső mozgatórugói vannak annak, ha valaki csizmát vagy népi hangszert ragad. A Fölszállott a páva tehetségkutató bemutatja, hogy miért fontos az értékek továbbélése mellett az öröm, amit egy szerelmes mezőségi tánc vagy zene jelent annak, aki benne van. A korszerűségét abban viszont kétségtelenül elvesztette, hogy megszűnt a természetes közege, amiben virágzott. Mi a Kerekes Banddel azzal, hogy továbbra is ragaszkodunk a népi hangszereinkhez, viszont modern tánczenét, ahogy mi hívjuk, etnofunkot adunk elő, talán úgy is gondolhatnánk, hogy valójában korszerűsítjük a népzenét, de ehhez a kijelentéshez túlságosan komolyan kellene venni magunkat. Romantikus gondolat az, hogy a parasztember bele akart volna ragadni a hagyományaiba: fedémesi, palóc nagymamám alig várta, hogy újabb, szebb fejkendőt vehessen, és nem a nagyanyja főkötőjében akart menni a bálba.

F. V.: Az autentikus forma nem korszerűtlen. A tálalás az. Az egész olyan népművelői. Elmész egy táncházba, és mit látsz? Egy művelődési ház nagytermében felkapcsolt villanyoknál táncot tanítanak olyan embereknek, akik szabadidőruhát hoznak, hogy ha megizzadnak, át tudjanak öltözni. Ez a kép a hagyományos világtól is teljesen idegen. Hol van ez ahhoz képest, amikor egy petróleumlámpa pislákolt, mindenki keményen pálinkázott, fesztelenül mulatott és összeverekedett a legjobb nőért. Könyvtárban nem lehet mulatni.

– Mennyire szükséges az „autentikus” tanulmányok folytatása, gyakorlása, felszínen tartása ahhoz, hogy az ember hitelesen tudja más műfajokkal keresztezni a népzenét? Egyáltalán, a múltkori Fonó zeneházas alkalmon kívül időnként tartotok még táncházat, vagy játszotok még akár csak a magatok szórakoztatására hagyományos népzenét?

F. Zs.: A fonós Kerekes Band-táncház egyedi alkalom volt sok tapasztalattal, ami megerősített minket, hogy nem döntöttünk rosszul évekkel ezelőtt. Nagyon idegőrlő lenne, ha húsz év után is még mindig ugyanazt az egy serény magyaros moldvai dallamot kellene játszani hétről hétre. A hagyományos népzene az utóbbi két évben már a koncertjeinknek is a részét képezi: továbbra sem tanító célzattal, csak nagyszerű érezni, hogy az autentikus zene is mennyire beindítja a népet. A hiteles keresztezés pedig továbbra is a Kerekes Band szellemisége alapján történik, ha a végeredményre azt mondjuk, hogy „ezt már játszani kellene a következő koncerten”, akkor ott van benne az az erő, amit ki akartunk hozni.

– Mennyire maradt meg a kapcsolat az egykori mesterekkel, gondolok itt elsősorban a gyimesi Tímár testvérekre, és ők vajon mit szóltak az új zenei utatokhoz?

F. Zs.: Nagyon hiányoznak a találkozások, a közös zenélések. A táncházas korszakunk lezárásával sajnos megszakadt a napi kapcsolat, ami annak is köszönhető, hogy a népzenei szakmán belül szerintem elég negatív a megítélésünk, s ezek az idős mesterek könnyen befolyásolhatóak a nagy megmondók által. Emlékszem, mikor Viktor bácsinak először mutattam meg, milyen zenét játszik a szobám falát díszítő nagy hajú gitáristen, s ő ezt mondta: „Ez a koma tud zenélni!"

F. V.: Sajnos a nagy mesterek szép lassan itt hagynak minket: Pál István, Maneszes Márton, Szántó Feri bácsi. Csak néhányan azok közül, akik ebben az évben elmentek. Az ő tanításaik felfogható a magyar népzene bibliájaként. Minden általuk mondott szó, lejátszott dallam egy gondolatot szül. A mi gondolataink is ezekből táplálkoznak, csak a vezetők még nem kanonizálták.

– Mennyire bővítették, alakították át a játéktechnikát a hagyományos hangszereken ahhoz, hogy az új műfajban is kellően sokoldalúan lehessen azokat használni? Ehhez honnan merítettek ötleteket?

F. Zs.: Saját találmányként megszületett a kromatikus furulya, amely a szaxofont keresztezte az erdélyi furulyával, valamint megoldottuk a koboz erősítését egy arab lant hangszedőjével és Námor Csabi tervei alapján létrejött az elektromos koboz is. Csabi mindig is a gitárszólók technikai fogásait használta, és elsőként általa kerültek olyan összhangzatok a zenékbe, ami a népzenében is jól hangzik, bár legkevésbé sem autentikus. Nekem Waszlavik Gazember László elektromos citerája és egy osztrák együttes elektromos tekerője adott inspirációt. A furulyajátékra kialakítottam egy gitárhangzású fúvást, gitárfigurákon (lick) alapuló játéktechnikát, amiben sokat segített, hogy színpadon úgy érzem, én egy fekete Fender Stratocasteren játszom. Ezért sem nyitom ki a szemem szólózás közben, nehogy megzavarjon, hogy csak egy furulya van a kezemben.

– A filmzenékkel – Hópárduc talpra áll, Argo2 – hogyan kerültek kapcsolatba? Mennyiben más ez a munka, mint egy színpadi szám készítése?

F. Zs.: A Hópárducban csak felhasználták már létező számainkat, míg az Argo 2-höz hat számot írtunk, a filmben szereplő tizenkét Kerekes Band-szám mellé. Árpa Attila rendező merész húzása volt, hogy minket választott a filmzenéhez, de ezzel egy régi álmunk vált valóra, hisz így kapott egy olyan képi világot a zenénk, amihez eddig csak lila-narancssárga-fekete-kék villódzásokat láttam, ha becsuktam a szemem. Azt gondoltam, hogy nehezíti a filmhez illesztett zene elkészítését a kép, de szerintem sokkal magától értetődőbb volt így zenét írni, mert csak az adott hangulatot kellett kifejezni.

– Hatalmas nemzetközi sikereket tudhatnak maguk mögött, kulturális nagykövetté is választotta önöket a minisztérium. Egyáltalán létezik az a fajta magyar kulturális misszió, amit a hazai közönség belelát a külföldön sikeres művészekbe?

F. Zs.: Létezik bennünk egy zászlólengetés nélküli, viszont csontig ható magyarságtudat, ezért is nem használunk balkáni, cigány, szláv vagy zsidó elemeket a zenénkben. Ez nem „zenei rasszizmus” a részünkről, csak minek az „idegen tollak” egy ilyen gazdag magyar népzenei hagyatékkal a birtokunkban? Minden külföldi koncerten érezzük, hogy mi most Magyarországot képviseljük, de ez az érzés nem nyom minket agyon, hanem éppenséggel inspirál, motivál, hogy minél nagyobb örömünk teljen a zenénkben. Sokan lebegtetik a címet melldöngetve, hogy az ő művészetük magyar kulturális misszió, közben román invartitát játszanak magyar népzene címszó alatt. Mi ezért találtuk ki magunknak az ethno funk stílust, ami a mi olvasatunkban magyar népi hangszereken, magyar népzenei alapokból kiinduló modern tánczene.

F. V.: Amikor Jamaicában voltunk, összeállítottunk egy csokrot a reggae-lüktetésű számainkból. Meglepődtünk, hogy azokat élvezi legkevésbé a közönség. Nagyon egyszerű a magyarázat. Ha egy jamaicai zenekar próbálna csárdást játszani, valószínűleg minket sem nyűgözne le nagyon. Külföldön tényleg az érdekli az embereket, ami magyar. Érdekes, hogy mintha mi, magyarok nem bíznánk eléggé a saját hagyományainkban. Mindig be szeretnénk mutatni, hogy nálunk húsz kisebbség él és mindegyiknek más zenéje van. Nem hallottam még arról, hogy Szkopjéban magyar táncházakat tartanának, míg nálunk macedón-tánctanítás megy a népzene ünnepén a Müpában.

– Mivel készülnek a jubileumra, illetve mit terveznek a közeljövőre?

F. Zs.: Ma minden jel szerint telt házas koncerttel ünneplünk az A38 Hajón, amin közreműködik Nagy Feró is, akinek személyisége nagyon illik a zenekarhoz. Készülnek a számok a Back to Folk című koncertlemezre, amely egy főleg instrumentális, pszichedelikus szünet nélküli folyamatzene lesz. A terv mindig az, hogy a következő koncert, a következő album még jobb legyen, mint az előző.

F. V.: Nagyon sűrű nyár van mögöttünk havi nyolc-tíz koncerttel. Most jöttünk haza Milánóból az expóról, játszottunk a Womexen, és itt a húszéves jubileum. Most a feltöltődés időszaka jön.