A tárlatot a magyar származású, Franciaországban alkotott művész özvegye, Éléonore de Lavandeyra Schöffer közreműködésével, az általa a művész műtermében megőrzött művekből hozták létre. Éléonore asszony részt vett a csütörtöki megnyitón, sőt a sajtóbejáráson is. A művek között járva tettük fel neki a kérdést, elégedett-e a látottakkal.
– Nagyon elégedett vagyok, úgy érzem, a kiállítás az életművet klasszikus módon, minden részletre ügyelve mutatja be. Nagyon örülök, hogy csodálatos helyen, gyönyörű termekben mutatják be a munkákat, amelyek többsége a férjem egykori műterméből érkezett Budapestre – válaszolta a művész özvegye.
– Törekedhetett-e teljességre a bemutató?
– Egyáltalán nem, de ez aligha lenne lehetséges, hiszen Nicolas Schöffer igen sokoldalú volt, ideáit a legkülönbözőbb formában jelenítette meg, fejezte ki. Az ő életműve gondolatokon, nagy ívű látomásokon alapul, a kiállított munkák ezekről beszélnek, de sokkal több a kifejezendő gondolat, mint amennyit négyteremnyi mű hordozni képes. Gondolja csak meg, tíz könyvet írt, hogy eszméit megismertesse a világgal!
– Schöffer korai művei egyáltalán nem szerepelnek a tárlaton...
– A festészetre gondol?
– Igen, hiszen 1936-tól, amikor Párizsba érkezett, műveivel rendszeresen volt kiállításokon, képei jelentős festői pálya kibontakozását ígérték.
– A korai képek a kiállítás első termében egy képernyőn jelennek meg. Ezek a festmények ma nagyrészt múzeumokban, magángyűjteményekben vannak, például a kalocsai múzeumban is, amely már Nicolas életében megnyílt. S mivel épp most restaurálják, az újranyitás után újabb műveket fogok oda adományozni. Liege-ben is lesz egy második Schöffer-múzeum. Most folytatom a tárgyalásokat a belga állammal, az oda kerülő munkákat a megnyitásig ideiglenes helyen mutatják be.
– A kalocsai múzeum újranyitásával kapcsolatban igen jó jel, hogy újra működik a Chronos 8 című fénytorony. De mit gondol, Schöffer fény-, illetve térdinamikai művészetének a kezdeteiről? Hogyan következett be az a pillanat 1949-ben, amikor hátat fordított a vászonnak, festőállványnak, és a művészet új eszközeinek szentelte minden energiáját?
– Volt egy olyan koncepciója, hogy a festmény már mindent elmondott a korról, úgy érezte, immár nincs létjogosultsága. A festett kép a Giottótól kiindult sok évszázados értékteremtés után immár csak terápiás célokat szolgál. A művészet múltjáról és jövőjéről elmélkedve jutott el a görög szobrászathoz, s rájött, hogy a klasszikus görög szobrászat remekei azért jöhettek létre, mert olyan eszközöket, olyan vésőt dolgoztak ki, amellyel képesek voltak az anyagot tökéletesen megmunkálni. Nem a márvány anyaga, hanem a forma, az erő, az anyagban rejlő immateriális erő ragadja meg e művek nézőjét, ezen keresztül volt képes a kor művészete választ adni a kor fő kérdésére, nevezetesen arra, hogy mi is az ember lényege. A lényeg a testben lévő lélek – fogalmazták meg a filozófusok, és Schöffer rájött, hogy erre a kérdésre az új eszköz alkalmazása nélkül a kor művésze képtelen lett volna felelni. Így fordult ő is kora legújabb technológiái felé, hogy azok alkalmazásával hozza létre műveit. A technikai, technológiai újításokat az emberiség – ha a művészet nem fedezi fel azokat – legfeljebb háborús célokra vagy anyagi haszon termelésére használja fel. A művészet viszont transzcendens értékeket teremt a segítségükkel. Mi az élet? – tette fel a kérdést, s rájött, hogy tér és idő nélkül nincs élet, ahogyan nincs fotoszintézis nélkül sem. Ezek mind egymásból logikusan következő gondolatok, ugyanakkor nagy bátorság is kellett a kimondásukhoz: ő volt az első, aki megfogalmazta ezeket az igazságokat a műveiben.
– Fiatalon, ismeretlenül hogyan sikerült támogatókat találni nagy technikai apparátust feltételező művei megvalósításához?
– Kezdetben, amikor nem ismerte még senki, nehezen. 1963-tól, a Louvre-ban rendezett kiállítása után kezdett ismeretségeket szerezni. 1956-ban, amikor önállóan mozgó kibernetikus szobrot akart létrehozni, megkereste a Philips céget, támogatást keresve. Az igazgató később elmesélte nekem, hogy teljesen elképedt, amikor a fiatal, ismeretlen művész megkereste. Végül úgy mondott igent, mint amikor egy lóra fogad valaki. Összehívta a mérnököket, nézzék meg, mihez lehet kezdeni a tervekkel. Gondolja meg, akkor még számítógép sem volt! De ő mélységesen hitt magában, abban, hogy küldetést teljesít. Az volt a meggyőződése, hogy az új technológiákat művészetté kell alakítani, amelynek a múlthoz már semmi köze sincs.
– Milyen lehetett együtt élni egy ilyen, mindennek a közepébe a művészi hivatást, a megoldandó művészi problémákat helyező emberrel?
– Talán meglepőnek tűnik a válasz, de nem volt nehéz, s a céljai azt az embert is magával ragadták, aki a környezetében volt, aki vele élt. Első feleségét én magam is ismertem, nagyszerű asszony volt, a fiatal Schöffert nagyon sok dologban segítette, régiségekkel foglalkozott, így tudta megteremteni férje munkájához az anyagi hátteret. Azután, amikor a háború alatt zsidó származása miatt Miklósnak rejtőzködnie kellett, ő csempészte neki a festőeszközöket. Volt olyan nehéz idő, amikor babákat kellett dekorálnia Nicolas-nak, de a felesége segítsége miatt ezt abbahagyhatta. Amikor megismertem őket, még én is házas voltam. Megismertem a műveit is, így amikor első felesége halála után összekerültünk, tudtam, egy hullámhosszon vagyunk. Magam indiai hangszeres zenét tanítottam, konferenciákat adtam, volt saját életem, de természetesen egyre fontosabbá vált számomra mindaz, amit tőle kaptam. Egyébként nagyon egyszerű volt, igen rendszeres életvitelt folytatott. Nagyon szerette a természetet, minden este sétáltunk valamelyik párizsi parkban. Sosem volt ideges. Rendkívül finoman, aprólékosan dolgozott, koncentrált a műre. Állandóan tervezett valamit, s mire asztalhoz ült, az idea tökéletesen kész volt a fejében, sosem láttam, hogy összegyűrt és eldobott volna egy papírdarabot. Nem sajnálta az időt másoktól, ha jött egy újságíró, hosszasan magyarázott neki, hogy értsen minden részletet. Nagyon egyszerűen öltözött, és amikor kezdett egy kicsit jobban keresni, a pénzt mindig visszaforgatta valamelyik új műbe. Volt autója, de nem voltak vagyontárgyai, vidéki háza. Mindig a munka volt a fontos számára, a jelenre és a jövőre gondolt szüntelen, egy új civilizáció megszületésére.
– A budapesti kiállítást két évvel ezelőtt a Párizsi Magyar Intézet kisebb tárlata előzte meg, megújul a kalocsai múzeum, növekszik a szülőföld érdeklődése Nicolas Schöffer és művészete iránt. De mondhatjuk-e azt, hogy a nagyvilágban reneszánsza van életművének?
– A halála után volt egy rövidebb időszak, afféle purgatórium, amikor kevesebbet beszéltek róla, ma azonban újra sok cikk születik a munkásságáról, sok minden történik. Nagy kiállítás készül Madridban, Liege-ben múzeuma nyílik, Gdanskban egy nagy kibernetikai tárlat foglalkozik vele. Sok gondolata realizálódik, most kezdik megérteni – ami ahhoz képest, hogy ő azt mondta, kétezer év kell hozzá, hogy az új gondolatot megértsék az emberek, nem is rossz. Két olyan múzeum lesz hamarosan, ahol átfogó képet lehet alkotni munkásságáról: Kalocsán és Liege-ben. Azért is őriztem, őrzöm a műveit, hogy méltó helyre kerüljenek. Hamarosan megnyílik a felújított kalocsai múzeum, és én még abban is reménykedem, hogy sokan lesznek, akik megtanulnak franciául, azért is, hogy az ő gondolatait is eredetiben olvassák.
