Schöffer hitt abban, hogy küldetést teljesít

Nicolas Schöffer kinetikus szobrairól a világhírű alkotó özvegye beszélt a Magyar Nemzetnek.

– Fiatalon, ismeretlenül hogyan sikerült támogatókat találni nagy technikai apparátust feltételező művei megvalósításához?
– Kezdetben, amikor nem ismerte még senki, nehezen. 1963-tól, a Louvre-ban rendezett kiállítása után kezdett ismeretségeket szerezni. 1956-ban, amikor önállóan mozgó kibernetikus szobrot akart létrehozni, megkereste a Philips céget, támogatást keresve. Az igazgató később elmesélte nekem, hogy teljesen elképedt, amikor a fiatal, ismeretlen művész megkereste. Végül úgy mondott igent, mint amikor egy lóra fogad valaki. Összehívta a mérnököket, nézzék meg, mihez lehet kezdeni a tervekkel. Gondolja meg, akkor még számítógép sem volt! De ő mélységesen hitt magában, abban, hogy küldetést teljesít. Az volt a meggyőződése, hogy az új technológiákat művészetté kell alakítani, amelynek a múlthoz már semmi köze sincs.

– Milyen lehetett együtt élni egy ilyen, mindennek a közepébe a művészi hivatást, a megoldandó művészi problémákat helyező emberrel?
– Talán meglepőnek tűnik a válasz, de nem volt nehéz, s a céljai azt az embert is magával ragadták, aki a környezetében volt, aki vele élt. Első feleségét én magam is ismertem, nagyszerű asszony volt, a fiatal Schöffert nagyon sok dologban segítette, régiségekkel foglalkozott, így tudta megteremteni férje munkájához az anyagi hátteret. Azután, amikor a háború alatt zsidó származása miatt Miklósnak rejtőzködnie kellett, ő csempészte neki a festőeszközöket. Volt olyan nehéz idő, amikor babákat kellett dekorálnia Nicolas-nak, de a felesége segítsége miatt ezt abbahagyhatta. Amikor megismertem őket, még én is házas voltam. Megismertem a műveit is, így amikor első felesége halála után összekerültünk, tudtam, egy hullámhosszon vagyunk. Magam indiai hangszeres zenét tanítottam, konferenciákat adtam, volt saját életem, de természetesen egyre fontosabbá vált számomra mindaz, amit tőle kaptam. Egyébként nagyon egyszerű volt, igen rendszeres életvitelt folytatott. Nagyon szerette a természetet, minden este sétáltunk valamelyik párizsi parkban. Sosem volt ideges. Rendkívül finoman, aprólékosan dolgozott, koncentrált a műre. Állandóan tervezett valamit, s mire asztalhoz ült, az idea tökéletesen kész volt a fejében, sosem láttam, hogy összegyűrt és eldobott volna egy papírdarabot. Nem sajnálta az időt másoktól, ha jött egy újságíró, hosszasan magyarázott neki, hogy értsen minden részletet. Nagyon egyszerűen öltözött, és amikor kezdett egy kicsit jobban keresni, a pénzt mindig visszaforgatta valamelyik új műbe. Volt autója, de nem voltak vagyontárgyai, vidéki háza. Mindig a munka volt a fontos számára, a jelenre és a jövőre gondolt szüntelen, egy új civilizáció megszületésére.

– A budapesti kiállítást két évvel ezelőtt a Párizsi Magyar Intézet kisebb tárlata előzte meg, megújul a kalocsai múzeum, növekszik a szülőföld érdeklődése Nicolas Schöffer és művészete iránt. De mondhatjuk-e azt, hogy a nagyvilágban reneszánsza van életművének?
– A halála után volt egy rövidebb időszak, afféle purgatórium, amikor kevesebbet beszéltek róla, ma azonban újra sok cikk születik a munkásságáról, sok minden történik. Nagy kiállítás készül Madridban, Liege-ben múzeuma nyílik, Gdanskban egy nagy kibernetikai tárlat foglalkozik vele. Sok gondolata realizálódik, most kezdik megérteni – ami ahhoz képest, hogy ő azt mondta, kétezer év kell hozzá, hogy az új gondolatot megértsék az emberek, nem is rossz. Két olyan múzeum lesz hamarosan, ahol átfogó képet lehet alkotni munkásságáról: Kalocsán és Liege-ben. Azért is őriztem, őrzöm a műveit, hogy méltó helyre kerüljenek. Hamarosan megnyílik a felújított kalocsai múzeum, és én még abban is reménykedem, hogy sokan lesznek, akik megtanulnak franciául, azért is, hogy az ő gondolatait is eredetiben olvassák.