Kezdjük a gyanú felől: mennyire lehet előremutató az az alkotói munka, amelyiknek tárgya, témája és mániája a választott műfaj múltja maga? A kérdés persze sarkított, ezért aztán rossz is. Mert elég csak megnézni G. Horváth Boglárka képeit, hogy kiderüljön, nem öncélú játék és nem posztmodern ködevés az, hogy egy kortárs művész festményein egykor élt, valamilyen szempontból a számára jelentős és fontos festőket látunk.
Nemcsak arról van szó, hogy a neves XX. századi képzőművészek – mint Andy Warhol, Marina Abramovic, Piero Manzoni – stílusa az olcsó poénok szintjén túlmutatóan idéződik meg G. Horváth Boglárka képein, hanem maguknak az alkotói életrajzoknak is egyfajta sűrítményét láthatjuk a kollázsszerűen megkomponált hátterek elemein keresztül. A XX. századi festőhéroszokat ugyanis műtermeikbe komponálta a fiatal alkotó, ám nem realista helyszínrajzot kapunk, hanem mindenféle utalások, biográfiai tények – akár egy lazán odavetett melltartó formájában – találkoznak ezekben a sokszor szinte absztrakttá egyszerűsített terekben. És van még egy többletjelentése e sorozatnak, ami december közepéig a MeMoArt Galéria falain volt látható.
G. Horváth Boglárka elmondása szerint gesztusa nem csupán tiszteletadás a nagy elődök előtt, hanem állásfoglalás is. Egyfelől a festészet mint mesterség fontosságára is fel kívánja hívni a figyelmet képeivel, másfelől az a tapasztalat az életre hívója ezeknek a festményeknek, hogy ma már jellemzően leginkább közvetve, dokumentumokon keresztül találkoznak a nézők az emblematikus alkotók műveivel. Mindezeken a szempontokon túl a széria megalkotása egyfajta kritika is a jelenlegi képzőművészeti képzés kapcsán, ahol a hagyományos megközelítés kevésbé érvényesül.
Mészáros Zsófi, a MeMoArt Galéria vezetője kiállításlátogatóként figyelt fel még évekkel korábban G. Horváth Boglárkára. Elmondása szerint sajnálatos módon nem jellemző általánosságban, hogy a pályakezdő képzőművészek rendszeres látogatói lennének az ilyen eseményeknek. Később a legnagyobb közösségi oldalon találkozott a fiatal festő egyik képével, ami azonnal megtetszett neki.
Ehhez G. Horváth Boglárka még annyit tesz hozzá: a festőképzésen elinduló nagyjából negyven hallgatóból végül csak öten-nyolcan maradnak ténylegesen a pályán, az önmenedzselésre pedig nem juthat idő akkor, ha valaki magát a festészetet mint hivatást ténylegesen komolyan veszi. Ő jelenleg filmes díszletfestőként tartja fenn magát – és ha talán nem is szándékos, de mintha sorozata is egy sajátos, sűrített epizódokat felvonultató dokumentumfilm-sorozat lenne, amely élővé varázsolja a holt anyagot, az életrajzok alá kövült egykori alkotóenergiákat.
