Nem kellett különösebb hírverést csapni Ennio Morricone koncertjének, ő tényleg napjaink egyik legnépszerűbb zeneszerzője: vasárnap este a több mint tizenkétezer főt befogadó sportaréna simán megtelt. Ebből adódott is némi feszültség a kezdés előtt: ennyi embert nem lehet gyorsan beengedni, a tömegrendezvények velejárója a teljes ruha- és táskavizsgálat. Ennek következménye a végeláthatatlan sor, amit akadnak, akik kikerülnék, míg mások ezt nem hagyják szó nélkül. Ám ez a legkevesebb, amiért a terroristákat utáljuk.
De fél kilenckor erre már senki sem emlékezett, Morricone ekkor már javában dirigálta Giuseppe Tornatore filmjeinek zenéit. A nyolcvanhét éves maestro a lehető legtermészetesebb módon ült fel a karmesteri pulpitusra − annak alkalmából, hogy hatvan éve szerez zenét és vezényel −, kétszáz muzsikus, a Cseh Nemzeti Szimfonikus Zenekar, a debreceni Kodály Kórus és a Csokonai Színház énekkara elé
A nyitánynak választott Senki többet kompozíciója, az Arcok és álomképek nem a filmvásznon egykor látottakat, Geoffrey Rush és Sylvia Hoeks karakterét idézték meg, a sejtelmes vonós alapok felett szárnyaló kórusszólamok éteri világba repítették a hallgatóságot. Az óceánjáró zongorista legendájának főtémája már érzékeltette a hajó ringását, amelynek gyomrában a briliáns zongoraművész muzsikustársaival játszik megkapóbbnál megkapóbb motívumokat, miután a hárfa és a hegedű szólama kivezetett a nyílt vízre, a zenei témák szabadságába.
A Harag és tarantella harcos tánca Tornatore 2009-es szicíliai családi eposza, a Baaria zenéjeként hangzott el a program szerint – eredetileg Paolo és Vittorio Taviani 1973-as történelmi drámája, az Allonsanfan muzsikája, de a Becstelen Brigantykban is feltűnik. S ha már Tarantino szóba került: nem túlzás Morricone részéről, hogy az Aljas nyolcas zenéjéért Oscart vár: az itt elhangzó, a huszadik századi klasszikusok szellemiségében íródott muzsikák bármikor megállják a helyüket a koncerttermekben.
Morricone több mint hatszázötven filmhez írt zenét, egy Morricone-maraton akár egy teljes hónapig eltarthatna, ám vasárnap este mégsem lehetett hiányérzetünk: életművének legjavából válogatott, s a legnépszerűbb rocksztároknak kijáró ünneplésben joggal volt része. Hallhattunk a slágerírói munkásságából is – A profi zenéjeként elhíresült dal, a Chi mai eredetileg az olasz énekes-színésznőnek, Milvának íródott 1971-ben −, s aligha volt olyan ember a teremben, akinek ne állt volna fel a szőr a karján a gyönyörűségtől a Sergio Leone-filmek zenéi hallatán, amelyeknél egy különleges énektechnikájú szoprán, Susanna Rigacci működött közre.
Morricone ismert csalódása, hogy Roland Joffé filmje, A misszió zenéjéért nem kapott Oscar-díjat, pedig a mezőnyben messze az ő muzsikája volt a legjobb. Nos, az életművében is messze kiemelkedik. Nem véletlenül ismételték meg a ráadásban az Úr imáját: Amint a mennyben, úgy a földön is. Morricone hitvallása: misszió.
(Ennio Morricone: 60 év zene. Papp László Budapest Sportaréna, január 17.)
