Verdit sokáig izgatta Shakespeare Lear királya, de végül mégsem fogott hozzá a hatalmas darab megzenésítéséhez, az 1600-as évek elején keletkezett tragédiának egészen a XX. század második feléig kellett várnia, amíg zene született hozzá. Aribert Reimann 1976-ban fejezte be a partitúrát, Lear című operáját 1978-ban mutatták be Münchenben Dietrich Fischer-Diskauval a címszerepben. A legendás énekesnek nem kis szerepe volt a mű létrejöttében: ő volt ugyanis az, aki rávette Aribert Reimannt arra, hogy megzenésítse a Shakespeare-drámát.
Dietrich Fischer-Diskauval ’58-tól dolgoztam együtt, zongoristaként, emellett különböző darabokat is komponáltam a számára. Ő kérdezte meg egyszer tőlem, nem írnék-e számára egy Leart, mert szívesen állna a színpadon az ő szerepében. Ez még ’68-ban történt, és azt mondtam neki, hogy nem. Akkor még nem mertem elvállalni, annyira hatalmas a darab, és tudjuk, hogy Verdi is ugyanígy egész életében foglalkozott a Lear király gondolatával, de végül mégsem fogott hozzá.
– Dietrich Fischer-Diskau nem adta föl, addig kérlelt, amíg befészkelte magát a gondolat a fejembe – fogalmaz Reimann, aki elmondja: az áttörést 1971-ben a Paul Celan-ciklusra, baritonra és zenekarra írt darabja jelentette, amelyet szintén a legendás énekes adott elő. – Akkor éreztem először, hogy meg tudom valósítani a Leart, megtaláltam azt a hangzást, ami ehhez a darabhoz kell – teszi hozzá Reimann.
A jelenleg kilenc operát jegyző német zeneszerző ekkor a harmadik operáját komponálta már, és bár mindegyikhez maga írta a librettót, mégis librettistát fogadott a Shakespeare-mű összetettsége miatt. Hárman dolgoztak együtt: Reimann, Dietrich Fischer-Diskau és a librettista, Claus H. Henneberg. Reimann 1976-ban fejezte be a partitúrát, amit aztán 1978-ban a legendás rendező, Jean-Pierre Ponnelle vitt színre Münchenben.
Azóta eltelt 38 év, és amikor azt kérdezzük Reimanntól, mennyit változott a zenei stílusa ez idő alatt, azt mondja: semmit, de az operáit nem lehet összehasonlítani. Ennek ellenére maga veti fel a legkézenfekvőbb párhuzamot: a harmadik Lear és a negyedik, 1984-es Die Gespenstersonate (magyarul Szellemszonáta) között van kapcsolat. – A Gespenstersonate egy kamaraopera, ami egyfajta reakció, önreflexió volt a grandiózus Learre. Arra voltam kíváncsi, vajon el tudom-e érni ugyanazt a tartalmat tizenkét hangszerrel – meséli. Ugyanakkor kiemeli az ez után nem sokkal írt ötödik operáját, a Troades címűt is, amelyet Euripidész Trójai nők című műve alapján komponált, és ismét nagyopera.
– Visszafordultam a nagyoperákhoz, és a Troades azért is jelentős, mert háborúellenes üzenet hordoz, és nagyon fontosnak éreztem, hogy ezt személyesen is kifejezzem – vallja a műről, amelyről megjegyzi, hogy különösen nehéz színre vinni, például azért is, mert a darab egynegyedét női kar énekli. A komponista jelenleg a 9. operájánál tart, a Medeát 2007-ben írta és 2010-ben mutatták be. Jelenleg is egy zenés színházi művön dolgozik, amiről annyit árult el: három Maeterlinck-darabot fog egybe.
A rendezésekbe Reimann nem szokott beleszólni, az ősbemutatót leszámítva távol tartotta magát a próbafolyamattól, mindig csak a főpróbán találkozott először a színrevitellel. Huszonöt nagyon különböző rendezésben futott a Lear eddig, de Reimann mindegyiket rendben találta. Ezzel kapcsolatosan úgy fogalmaz: a zene nem sérült, számára ugyanis ez a legfontosabb kritérium. Megemlíti a bécsi színrevitelt, amelyet ő maga „őrült változatként” aposztrofál. – Olyan dolgokat állítottak színpadra, amiket én zeneszerzőként sosem gondoltam volna, mégis összeállt a végére a darab, és sikerült a zenének túlélnie a rendezést – mondja.
Az ősbemutatóhoz Ponnelle viszont kért és kapott is instrukciókat tőle, neki viszont Reimann segített is, Ponnelle ugyanis rajta kívül csak a librettóra támaszkodhatott. Mostanában megnőtt az érdeklődés a kortárs operákhoz képest amúgy is viszonylag sokat játszott Lear iránt, az opera idén Párizsban is debütál, a zeneszerző arról az előadásról viszont még semmilyen részletet nem ismer.
Reimann számára egyébként a zene az első, a szöveg csak másodlagos. A mű alapkarakterét is a benyomásai határozzák meg, ennyiben számít neki a szöveg, aztán elveti a librettót, megírja önmagában a zenét, és utolsó folyamatként illeszti rá a már kész zenére a szöveget. Ilyenkor sok szövegrészt ki is dob. Úgy is fogalmaz, nem szabad beleesni abba a hibába, hogy a szöveget statikusan kövesse a komponista, és ez a hozzáállás a zene és szöveg viszonyához alapjaiban jellemzi az alkotói hozzáállását. Erős rendezéseket látott, és ahogy tűnik, kifejezetten keresi is az ilyen előadásokat, az ilyen élményei meghatározóak, sokkal jobban befolyásolják, mint a librettók. Például Franz Kafka A kastély című műve egy prózai előadásban akkora hatással volt rá, hogy elhatározta, ebből egyszer majd mindenképp operát ír. Így született meg hetedik operája, a Das Schloss.
Visszatérve a Learre, a komponálásban a cselekmény két eseménye motiválta: a vihar és az a jelenet, amikor Lear számkivetettként a pusztában ismét megtalálja önmagát mint egyszerű ember. Ez a mű két fókuszpontja, amit szerkesztésben is erős híd köt össze. A vihar vertikálisan épül fel, tulajdonképpen egy fal mintájára, negyvennyolc vonós játssza az oktáv huszonnégy negyedhangra osztott skálájából felépülő dallamot, majd amikor Lear a pusztában van, ez a fal összeomlik, és a huszonnégy negyedhangból álló skála maradványaira épül az a zene, ami akkor szól. A szerkesztés más szempontból is tudatos: minden szereplőnek a színpadon külön hangzásvilága van, s amikor ezek az emberek összecsapnak, akkor a hangzásviláguk is ütközik egymással.
Reimann a csütörtöki próba kapcsán elismerően beszélt a készülő bemutatóról. Stefan Soltész karmester már tizenkét éve Essenben vezényelte a darabot, így alaposan ismeri, és rendszeresen tájékoztatta is az idős szerzőt a próbák állásáról. Rajta és három énekesen – Tómas Tómassonon, Matthew Shaw-n és Caroline Melzeren – kívül mindenkinek új a Lear meglehetősen nehéz zenei szövete, Reimann ugyanakkor lenyűgözőnek találja, ahogy megtanulták és előadják. Kiemelte a kórust, amelyiknek különösen nehéz a dolga, mégis csodálatosan énekel. – Tegnap Eötvös Péterrel ültem egy páholyban, és mondtam neki, hogy most is ugyanolyan izgatott vagyok, mint 38 évvel ezelőtt az ősbemutatón, izgulok, hogy minden sikerüljön és hogy hogyan fogadja majd a művet a közönség.
A Magyar Nemzet január 30-i, szombati számában megjelent cikk bővebb változata.
