Mert bizony jó banda ez jó zenével. Érdekes módon nem egy saját dalukkal tudnám őket a legjobban jellemezni, hanem egy feldolgozásukkal. Eljátszották ugyanis a Kutyaszorítóban című Tarantino-klasszikus egyik kultikus betétdalát, a füllevágós jelenetnél bejátszott Stuck in the Middle with You-t. Csakhogy countrys vinnyogás helyett AC/DC-sen karcoló riffek jöttek az erősítőkből, de a bugi ugyanúgy megvolt bennük. Máris az Alkonyattól pirkadatig sivatagi bárjában éreztük magunkat.
Persze ez már akkor megtörténik, amikor a zenekar kijön a színpadra, az Eagles of Death Metal tagjai ugyanis úgy néznek ki, hogy elég rájuk nézni, és már tudjuk is, milyen hangulatú zenét fognak játszani. Erre a hangulatra pedig több mint tucat dalnyi időnk volt, ami bizony egy kicsit sok. Elvégre ugyanabban a középtempóban írták a számokat, ami nem csoda, hiszen ez a banda bevallottan nem nagyon akar mást, mint megtáncoltatni a közönségét. Így a nyitó I Only Want You-t az különbözeti meg az I Want You So Hardtól, hogy utóbbi a nagyobb sláger, ezért azt játsszák később.
Magánál a zenénél így jóval érdekesebb lesz Jesse Hughes. Beszélünk egy ritka karizmatikus frontemberről, aki vélhetően házi feladatként magolta és gyakorolta be az összes létező rock-and-roll-klisét. Így pontosan tudja, hogy elindul egy dobtéma, arra elég rágerjeszteni a gitárt, a közönség megőrül majd tőle. Rengeteg pengetőt hoz a színpadra, hogy folyamatosan tudja szórni, és azt is pontosan tudja, hogy a konferanszokban meddig mehet el.
Vagyis az még belefér, hogy úgy beszéljen a publikumhoz, mint azok az amerikai neoprotestáns tiszteletesek, akik a párizsi események után közölték: az Eagles of Death Metal tagjai ne csodálkozzanak, ha ez történik, bűnös életük miatt az a legkevesebb, ha Kiss The Devil (Megcsókolni az Ördögöt) című számuk alatt az életükre törtek. Azt is tudja Hughes, hogy az viszont már nem fér bele, hogy büszke republikánusként ő prédikáljon arról, hogy megelőzhető lett volna a tragédia, ha mindenkinél van lőfegyver.
