A nemzet színésze, a Madách Színház kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művésze életének 87. évében hunyt el hosszan tartó betegség után. Így emlékeznek rá pályatársai.
Szirtes Tamás Psota Irén művészetén keresztül értette meg, mi az, hogy színészet. A vele való közös munka során világosodtak meg előtte ennek a varázslatos, ugyanakkor rendkívül kegyetlen pályának a végletei, szélsőségei, az, hogy ezt a pályát csak úgy lehet igazán méltón művelni, hogy az ember teljesen odaadja a személyiségét, az életét, az egyéniségét az imádott foglalkozásnak. „Azt a fényt és árnyékot, amit a színészet jelent, rajta keresztül értettem meg” – fogalmazott a rendező, a Madách Színház igazgatója.
„Psota Irén nagybetűs színésznő volt. Csodálatos találkozás ez tehetség és foglalkozás között, fényes, dicsőséges pálya. Méltán imádták, ő a magyar színészet egyik meghaladhatatlan csúcsa
– mondta Szirtes. – A legnagyobbakkal játszott együtt, és köztük ő volt talán a legnagyobb” – emlékezett Psota Irénre az igazgató.
„Psota Irén végletes színésznő volt, szenvedélyes, egész munkássága ennek a szenvedélynek a mentén haladt – mondta Szerednyey Béla színész a csütörtökön elhunyt színésznőről. – Langyos sose, vagy hideg, vagy forró volt.”
Felidézte, hogy különleges, anya-fiú kapcsolat fűzte a színésznőhöz, aki Psótanyának nevezte magát, míg Szerednyeyt tréfásan Fiómiónak becézte.
Psota Irén utolsó színpadi munkája a Psota, Psota, Psota! című önálló est volt a Madách Színházban, a produkció színpadra állításában Szerednyey Béla is közreműködött koreográfusként.
„Amikor abbahagyta, próbáltam visszacsábítani, hiszen nem volt olyan előadás, hogy ne tapsolt volna állva a közönség”
– hangsúlyozta Szerednyey, hozzátéve, hogy Psota Irén búcsút vett a színpadtól, királynőként akart megmaradni a közönség emlékezetében, megőrizve méltóságát.
Szerednyey rendszeresen meglátogatta a színésznőt az otthonában, nyár óta azonban már csak telefonon tartották a kapcsolatot. „Felhőtlenül jól éreztem magam vele, ugyanakkor nagyon kemény is tudott lenni, nem bírta elviselni a tehetségtelenséget, amelyet tűzzel-vassal üldözött” – emlékezett a színész.
„Psota Irén halálával elvesztettük az ország egyik legnagyobb színészét, elment vele az életem egy része”
– mondta Törőcsik Mari, a nemzet színésze.
Törőcsik Mari felidézte, hogy mielőtt megismerte Psota Irént, azelőtt látta már színpadon: már maga is színésznő volt, amikor a Városi Színházban egy elegáns esztrádműsorban látta. „Egyszer csak befutott a színpadra Psota Irén egy csodálatos, hófehér organzaruhában, amelynek térdig érő, bő szoknyája volt, elkezdett énekelni valami hihetetlenül vidám dolgot, és én egyszer csak elkezdtem sírni. Attól a tehetségtől, ami áradt felém.”
„Nagyon gyakran beszéltünk telefonon, és össze is jártunk, nagyon-nagyon szerettük egymást” – hangsúlyozta, hozzátéve: bár tudta, hogy Psota Irén beteg, mégis váratlanul érte a halála, úgy szakadt rá az elvesztése.
„Psota Irén minden szempontból különleges tehetség volt: mint ember, mint színésznő és mint társ. Olyan egyéniség volt, akit nem lehet máshoz hasonlítani”
– emlékezett a Kossuth-díjas filmrendező. Mint fogalmazott, nagyon szeretett Psota Irénnel dolgozni, mert mindent el tudott játszani, mindent megérzett és megértett.
Felidézte, hogy Psota Irén gyakran fordult hozzá tanácsért. „Minden színész azt adja vissza, ami benne van. Psota Irén a tehetséget, a becsületet, a tisztességet, az álmokat – fogalmazott Makk Károly. – Psota Irén benne van a világ színészetének aranykönyvében. Halálával akkora művész távozott, hogy a veszteséget csak később lehet felmérni.”
Makk Károly filmjei közül Psota Irén szerepelt többek között a Ház a sziklák alatt, Az utolsó előtti ember, Mit csinált feleséged 3-tól 5-ig?, Egy erkölcsös éjszaka, A bolond lány, valamint Az utolsó kézirat című alkotásban.
