Körzet és univerzum

Nagy író és bölcs ember: a nyolcvanéves Bodor Ádám köszöntése.

Kilencvenkettőben jelenik meg a Sinistra körzet, a regény (novellafüzér?) pedig remekműnek bizonyul. Mert minden benne van, ami mi vagyunk itt, és ugyanezzel a lendülettel túl is mutat mindezen, nyomasztó és vicces, káprázatosan megírva. Forma és tartalom egységben és egyensúlyban, nincs egy felesleges lélegzetvétel. A mű később, ha úgy akarjuk, trilógiává teljesedik, Az érsek látogatása (1999) és a Verhovina madarai – Változatok végnapokra (2011) jelzi, hogy a Sinistra nem csupán egyszeri telitalálat. Az író népes rajongótábora legutóbb a Vissza a fülesbagolyhoz legújabb, negyedik kiadását (Magvető, 2015) vehette kézbe, ami felettébb örvendetes. A régi követők ismét elmerülhetnek ebben az egyszerűnek tűnő, ám mégis sejtelmes és rejtelmes univerzumban, ahol minden apró rezdülésnek jelentősége van, és közben felnőtt egy újabb generáció is, amelynek egyes tagjai még olvasnak is, irodalmat, papírról.

Ráadásul Bodor Ádám ezalatt „érettségi tétel lett”, ami legalább tényleg kihívás. Ugyanakkor reveláció is, olyanfajta rácsodálkozás, mint Hemingway novelláinak Kriterion-féle kiadása volt, az elején Az indián csónakkal. A „Fülesbagoly” novellái többnyire nagyon rövidek, felvillanások, felvillantások. Bodor gyakran filmszerűen ír, nincs sok bíbelődés a jellemábrázolással, biztos kézzel megrajzol egy jelenetet, és egy-egy rezdülés elég, hogy a figura, a táj, a környezet teljes pompájában megjelenjen az olvasó előtt. A kivégzés című nyitó novellában tűpontosan látjuk, ahogy a katona ott áll a falnál az osztag előtt, holott csupán annyi lett az orrunkra kötve, hogy „egy darab fal volt, nem pedig valaminek a fala, egészen szürke és üres. A Katona úgy állt oda, hogy teste majdnem hozzáért, arccal a felsorakozó katonák felé.” Vagy vegyük például a Milyen is egy hágó? című szösszenetet, amelyben mindössze annyi történik, hogy egy magányos lány egész nap elácsorog egy kilátástalan buszmegállóban valahol a hegyek között szatyornyi eltenni való uborkával. Mehetne is, vinnék is tovább, északnak is, délnek is, de nem megy, végül felszáll az esti buszra, és eltűnik a képből.

Ezerszer láttam ezt a jelenetet különféle helyszíneken és szereplőkkel, ahogy a Partiumon át haladtam bele Erdélybe, és a szemem sarkából azt is, ahogy közben a magasabban fekvő esztenákból hordják lefele a tejet. Az ember ilyenkor elidőz azon, hogy honnan hová ily látszólag hiábavalóan azok a lányok. Milyen sorsok, milyen esélyek, milyen vágyak? Bodor Ádámnak igaza van. Talán csak tudni akarták, milyen is egy hágó?

Bodornál itt az a klasszikus novellacsattanó, hogy nincs csattanó, illetve mégis. Csak éppen alig hallatszik. Illetve dehogynem. Ez a kettősség, sőt többesség (is) jellemző a műveire. Szinte védjegy. Bodor egyébként rendkívül szemérmes író. A városi legenda szerint az életben is visszahúzódó. Szerinte meg nem, csak éppen nem mutogatja magát feleslegesen. Én neki hiszek. Közmegegyezés továbbá, hogy egy magára valamit is adó mű rendelkezzen egy (fel)ütős kezdő mondattal, amely aztán szerencsés esetben hamarosan be is masírozik a közbeszédbe, lásd Márquez, Kafka, Rejtő Jenő. Nézzük, miként oldja ezt meg Bodor Ádám Az Eufrátesz Babilonnál nyitányában. „Azon a napon, amikor apámat utoljára láttam, mert három férfi autóba ültette és magával vitte, megfogtam a Nopritz Andrea mellét.” Na, azért ez van olyan jó, mint a valaki megrágalmazhatta Josef K.-t. Többek között azért, mert már megint minden benne van. A kor, a kiskamaszkor, az ébredező szexualitás, a család, de még a tavasz is. És akkor egy kicsit még a párbeszédekről, amelyek Bodor Ádámnál ugyanolyan sallangmentesek, ám sejtelmesek, mint a leíró részek.

– Igaz, apa, hogy te zsaru vagy?
– Ezt meg honnan veszed?
– Mindenki azt mondja.
– Hadd mondják. Az ő dolguk. Mondjanak, amit akarnak.
– És akkor te mi vagy?
– Én erdész. Jól jegyezd meg: erdész.
– Nem tudom, az micsoda.
– Az egy olyanféle személy, aki az erdőre való. Nem ért az emberekhez, de a fák között jól érzi magát. Ez mogyoró, mondja, az meg madárberkenye, ez bálványfa, az meg hegyi juhar, ezen a bálványfán ül például egy fenyőszajkó, mondja, s az ott, az a borzas a hegyi juharon, az az erdei fülesbagoly.

Így ér véget a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszélés. Érdekes lehet eljátszadozni a történelmietlen gondolattal, hogy mi lett volna, ha Romániát nem veszik át a kommunisták, és Bodor Ádám, édesapja kívánságának megfelelően, Oxfordban landol, és nem Rózsa Sándor kései rabtársa lesz a szamosújvári börtönben. Nyilván jogász lett volna, mi pedig az irodalommal egyetemben szegényebbek. Vagy előbb-utóbb akkor is művészi pályára lép, mert vitte volna valamiféle „deviancia”. Esetleg angolul író magyar író. Mi meg itt állnánk a Sinistra körzet és Nopritz Andrea nélkül, akinek főhadnagy volt az apja. Ő maga erről így nyilatkozott nemrég a Magyar Nemzetnek: „Úgy érzem, szükségem volt a családomat, nemzedékemet, az egész társadalmat érintő meghurcoltatás közvetlen megélésére, arra, hogy nagyon fiatalon szembesüljek azzal a történelmi környezettel, amely akkoriban körülvett, és benne szembesüljek saját személyiségemmel, képességeimmel, morális készségeimmel.”

Bodor Ádám nagy író és bölcs ember. Isten éltesse!