„Úgy vertek a rendőrök minket, mint annak a rendje”

Az F. O. System harminc évéről, a katonaságról és politizáló zenészekről mesél Mátyás Attila.

– Az F. O. System 1986-ban alakult, az első felállás idején pedig még punkos zenét, illetve feldolgozásokat játszottatok. Hogy jött ekkor a punk, és milyen feldolgozások voltak ezek?
– Még Fuck Off System néven kezdtük a zenélést ’86-ban, rá egy évre született meg a legendássá vált trió, de már az F. O. System név alatt. Előtte valóban feldolgozásokat játszottunk, de nem kifejezetten punkzenét, hanem underground postpunk jellegű dalokat. De ez is csak kicsivel több mint fél évig tartott, aztán Szasza, azaz Szendrey Zsolt elment Beri Aryhoz, és mi hárman maradtunk: Miklós Péter, Jerabek Csaba és én a mikrofon mögött.

– Milyen postpunk volt ez?
– Olyan rég volt már, kevéssé is lényeges a csapat szempontjából. Talán Alien Sex Fiendet és hasonlókat játszottunk még, de harminc év távlatából már alig emlékszem.

– Ezek zeneileg is közelebb álltak a darkos vonalhoz, vagy hogy jött aztán a váltás az F. O.-s hangzás felé?
– Nem, a darkvonalat akkor kezdtük el, amikor a gitáros-énekesi posztra kerültem, a korábbi dolgokat pedig nem akartam énekelni. Gondolkoztunk, milyen irányba érdemes menni, Miklós Peti dobosunk pedig mutatott néhány efféle zenét. A nyolcvanas évek végén volt egy elég erős fellendülés: bejött a Sisters Of Mercy, a New Model Army és a Mission, ezek pedig meghatározók voltak számunkra. Megihletett ezeknek a zenéknek a hangulata, hangzása, és inkább efelé indultunk el.

– A névváltozást is a stílusváltás hozta akkor?
– Pontosan azért jött, hogy leválasszuk a korábbiról, és fellépni is könnyebb volt azért az F. O. System névvel, mivel már akkor is mindenki tudott angolul annyira, hogy a Fuck Off Systemet értelmezni tudja.

– Miért választottátok korábban ezt a nevet?
– Óbudán egy ház falán volt egy ilyen graffiti, és annyira megtetszett nekünk, hogy aztán ezt választottuk.

– Rögtön volt fogadókészség az F. O. darkzenéje iránt? Korábban más csapat nem is játszott hasonlót Magyarországon.
– Abszolút befogadták, igen. Itthon korábban nem létezett ez a zenei világ, mi csináltuk meg először. Internet sem volt, a fal is állt, így a nyugati zenekarok is jóval nehezebben jutottak el Magyarországra. Miklós Peti révén mi ezekhez hozzá tudtunk jutni, a magyar undergroundban ritkaság volt, rögtön meg is szerették.

– És kik alkották a közönséget, punkok, metálosok, vagy kialakult valami saját darkos tábor?
– Metálos? Nem is igen volt ott olyan. Most a Fekete Lyukról beszélünk, ahol a közönségben voltak darkok – a gruftik – és Depeche Mode-rajongók. Volt az Európa kiadós közeg, voltak punkok, mint például a Kretens és a másfajta underground zenét játszók is. A metálosok nem ebben a közegben mozogtak, mi egy kicsit más világ voltunk a Fekete Lyukkal, az alter és underground közösséggel.

– Voltak aztán követők, akik hasonló zenét kezdtek játszani?
– Természetesen volt még néhány, de valamiért mi maradtunk meg a legtöbb rajongóban. Fontos, hogy elsőként tettük le a kártyánkat az asztalra. És persze az is, amit az idő is bizonyított, hogy a dalok maradandók, szerethetők.

– Sikerült akkoriban underground zenekarnak megmaradni, a nagyobb koncertek nem hoztak be egy nagyobb közönséget?
– Nem is lehetett könnyen másnak lenni, mint undergroundnak, hiszen abban a régi rendszerben akit nem támogatott az állam, az nem juthatott mainstream sikerekhez. Szinte csak underground klubokba tudtunk járni, a Fekete Lyukba, egy-két közösségi házba, vidéken szintén csak közösségi házak voltak. A mainstreamség így nagyon nem fenyegette a zenekarokat. (nevet) Persze a Petőfi Csarnok már létezett, ott az F. O. már jelentősebb közönség előtt, nagyobb fesztiválon – mint például a Hungaro Carrot – is fellépett. Amikor Magyarországra jött a Christian Death vagy a New Model Army, akkor játszhattunk előtte. Aztán jött a rendszerváltás, bárki bárhol bármikor felléphetett, és egy csomó underground zenekar beleállt a földbe, mert nem volt többé mi ellen lázadni. Szerencsére az F. O. a nevén kívül kifejezetten nem politizált, ezért mi túlélhettük volna ezt az átalakulást, lehettünk volna mainstream, ha folytatjuk, de úgy éreztük, elértük a zenekarral, amit akartunk. Úgy döntöttünk, abbahagyjuk, azt szerettük volna, ha így marad meg az emberekben.

– Említetted a vidéki koncerteket: volt akkor lehetősége egy F. O.-szintű csapatnak a vidéki turnézásra?
– Persze, volt néhány lehetőség, de nem voltak azért akkora nagy turnék. Művelődési házakba jártak akkoriban a zenekarok. Internet nem volt még, szájhagyomány útján terjedtek a hírek. Másolt magnókazettákon hallgatták a zenéket, és sokszor nem is tudták Nyíregyházán, Pécsen, hogy az a zenekar, amely fellép ott, ugyanaz, mint amelyet agyonhallgattak korábban. Más világ volt még, nem értesült az ember mindenről abban a percben, amikor történt.

– Ma már könnyebb eljutni vidékre? Sok zenekartól hallani, hogy nehéz megoldani ilyen utakat, kevés pénz jön össze rá.
– Az anyagi helyzet miatt Budapest környékére koncentrálódik a zeneipar, és a vidéki zenekaroknak is mindig az a vágyuk, hogy Budapesten csináljanak karriert. Azok a bandák, amelyeket most a rádió folyamatosan játszik, és fesztiválokon is főzenekarként léphetnek fel, le tudnak menni vidékre is, mert ott is meg tudnak tölteni akkora helyeket, hogy az megérje nekik. Másoknak nehezebb már, hogy össze tudjanak trombitálni vidéki városokban is pár száz embert.

– Hogyan jelenhetett meg a rendszerváltás előtt az F. O. a nyilvánosságban? Interjút ritkán adtatok, de ettől még jöttek le cikkek, koncertbeszámolók akár?
– Egy-két újság írt rólunk, de nem volt olyan sok lap sem ekkoriban. Volt az Ifjúsági Magazin meg esetleg még egy, amelyben könnyűzenei hírek voltak, aztán ennyi. Tényleg eléggé elzárkóztunk, nem akartunk ebbe igazán belemenni. Ettől kicsit titokzatosak, elérhetetlenek lettünk, de egy igazi „fekete lyukas” zenekar mégsem lehetett benne az újságokban, ugye?! (nevet)

– Hogy értesültek akkor a koncertekről? Plakátokról?
– Plakátokról, igen, és bőven elég volt az is, hogy egymásnak mesélték. Cure- és Depeche Mode-rajongók azért már voltak rendesen Magyarországon, és örültek, hogy végre van egy zenekar, amely azt a világot képviseli, mint ők. Helyi rádiók talán játszottak egy-két számot, de a nyilvánosság ekkor tényleg nagyon le volt még fojtva, inkább a szájhagyomány számított. Persze nehéz a mostani fiataloknak ebbe belegondolniuk: se klip, se rádió, se internet, se Facebook, egymásnak meséltek mindent. Így viszont eseményszámba ment egy-egy koncert.

– A lakótelepi környezetre szoktál hivatkozni, ami kitermelte ezt a szubkultúrát. A szürke, ingerszegényebb környezet miatt szerettek bele sokan ebbe a világba?
– Nem nevezném éppen ingerszegénynek. A régi rendszer nem támogatta a lázadozó fiatalokat, márpedig ilyenek mindig vannak. A mi apáink a rock ’n’ rollal lázadtak, aztán jött az LGT, az Omega, majd a Beatrice, a Piramis stb. A nyolcvanas évek végén beszivárgott a punk, a dark wave, az alternatív zene: ez mind lázadás volt az előző generációval szemben. A panelekbe családokat költöztettek, és így baromi sok fiatal gyűlt össze egy helyen, akik aztán felnőve összejöttek bandázni, bulizni.

– Hasonló volt ez akkor, mint később a rappereknél, akiknél szintén kialakult a „telep” kultusza?
– A lakótelep most is ugyanúgy kitermeli a saját világát, mint akkor, persze. A mai világhoz képest ingerszegény volt, nyilván nem volt ötven tévécsatornánk. Mi viszont jól elszórakoztattuk magunkat, kerestük a kitörési lehetőségeket. Jó, összetartó világ volt. Rózsadombról, az úgynevezett úri környezetből is mindig jöttek a fiatalok be: Óbuda mindig egy meghatározó zenei központ volt.

– Mik voltak a kitörési lehetőségek, mit jelentett a lázadás?
– Már az is lázadásnak számított akkoriban, amikor valaki tarajba fésült hajjal ment az utcán, vagy mint mi, „összezselézett”, félig szemünkbe lógó frizurával, hegyes cipőben, fekete cuccban, bőrdzsekiben. A rendőr néha már ezért is megállított téged. Egy csomó ilyen underground/punk koncertre mentünk, Vágtázó Halottkémekre (VHK) például, a rendőrök pedig úgy vertek minket, mint annak a rendje. Ha valakinek nem volt munkahelye, vitték be és verték meg, mert munkakerülő. Ott álltak minden ilyen rendezvényen, és figyeltek oldalról: na, ki a hangadó? Ki mondja, hogy mennyire rossz itt élni? Ha okoskodtál, már ment is a gumibot. Volt, hogy a koncerten úgy rángatták le a zenészt a színpadról. Jó, a nyolcvanas évek legvégén ez már egy picit lazult, de hiába engedtek mindig kicsit a nadrágszíjon, azért mindenhol ott voltak a megfigyelők, a Fekete Lyukban is. Nekünk már a nyolcvanas évek végén azért szerencsénk volt, hőzönghettünk egy kicsit.

– Az F. O. mellett a VHK szövegeivel sem tudtak mit kezdeni, direkt rendszerkritika nem volt benne, viszont sok mindent be lehetett látni a mondatok mögé.
– Igen, voltak, akik direkt, mindent kimondva lázadtak, őket el is lehetetlenítették. Persze azért a mi dalainkban is ott volt a sorok között, hogy nem akarunk így, ebben élni. Nem mentünk az utcára transzparensekkel, hanem a művészettel igyekeztünk valahogy kimondani: mást akarunk, mint amit fentről diktálnak nekünk.

– Konkrétan az F. O.-hoz hogyan állt a hatalom?
– Mi az eltűrt kategória voltunk. A mi koncertjeinken is jelen voltak persze a hatalom megfigyelői. Levágtuk aztán rögtön, és röhögtünk: az underground arcok között ott egy fickó, aki lazán öltözött irodistának néz ki. De mi nem voltunk igazán rendszerellenes lázadók, inkább a szabadság útjait kerestük, érzésekről beszéltünk. Ezek foglalkoztattak, kevésbé a politikai tartalmak. Mi csak zenéltünk, nem akartunk mást.

– Beszéltél korábban arról is, hogy elvittek katonának, és az ottani légkör is hozzájárult ahhoz, ahogy a világot láttad.
– Amikor az F. O. alakult, még katona voltam, akkor még másfél év kötelező szolgálatra kellett menni. Ez nem érintette túl jól a lelkemet, de pont illett ehhez a borongós darkhangulathoz, amilyenben a szövegeket írtam.

– Ma is vannak pedig, akik arról beszélnek, vissza kellene állítani a kötelező sorkatonai szolgálatot.
– Igen, talán megint szó van róla, hogy legyen valamennyi idő kötelező jelleggel. Hogy milyen volt a katonaság? Kötelező rossz. Én is megpróbáltam ellógni mindenféle cselekkel, persze nem sikerült. Aztán az idő megszépítette ezt is, ha összejövünk egy sörözésre a haverokkal, remek anekdotákat tudunk egymásnak mesélni. És lehet, ha nincs a katonaság, nincs az a hangulat, nem csináljuk meg az F. O. Systemet.

– Van abban valami ellentmondás, hogy sötét, borongós hangulatú zenét játszotok, mégis szabadságról, felszabadító érzésekről beszéltek.
– Mindig arra törekedtem, hogy legyen benne egy feloldást adó jelleg. Sosem azt akartam, még ha van Öngyilkos vágyak című dalunk is, hogy mint Seress Rezső Szomorú vasárnapjára, arra haljanak meg emberek. Mindig azt éreztem, hogy egy pici reménysugár mindig ott van ezekben a dalokban. Leírjuk a kilátástalanságot, a reményvesztettséget, de ott van egy pici fény is a végén.

– Megnyugvást ad, hogy ezeket kiírhatja az ember magából, és láthatja, hogy mennyien küzdenek ugyanolyan érzésekkel?
– Ha a művész nem írja ki magából ezeket, beleőrül, gondolom. Aztán hogy az emberek mit éreznek közben, az már más kérdés. Sokszor jönnek a rajongók, hogy itt biztos erről meg erről írtál. Mondom magamban, nem egészen, de ha valaki mást érez, akkor biztos az is benne van. A lényeg, hogy megérintse őt.

– A rendszerváltás idején nálatok is megvolt ez a fentebb említett érzés, hogy jön a szabadság, nem lesz mi ellen lázadni?
– Aki ismer engem, tudja: négy-öt évente mindig keresek egy újabb zenei vonalat, amelyen elindulhatok. A rendszerváltásnál picit minket is megérintett, hogy minden szabad lett: mehettünk bármerre, külföldre is akár. A bezártság- és kilátástalanságérzet megszűnt, egy csomó zenekar nem mondhatta tovább, hogy a rendszer elnyomja. Ebben az időszakban jött a Sex Action, amely pont erről a szabadosságról, szabadságról, rock ’n’ rollról szólt. Az F. O.-val elkezdtünk kicsit felkapottak lenni, ami underground csapatnak kevésbé állt jól. Engem pedig az F. O.-s évek sötét, befelé fordultsága után elsöpört a rock ’n’ roll világa, amit a megalakuló Sex Action képviselt először Magyarországon. Az amúgy is befejezését fontolgató F. O. utolsó turnéját még megcsináltuk – akkor már Zana Zoli dobolt velünk –, és aztán elindult egy más vonal az életemben.

– Fel sem merült 2006-ig az újjáalakulás gondolata?
– Nem, egyáltalán nem akartam visszafelé lépni és meglovagolni a régi nagy sikereket. Még Sex Actiont sem akartam, csak aztán Szaszának volt a 40. szülinapja, ahol meglepetésként felléptünk. Megéreztük tíz év után, hogy milyen jó megint együtt zenélni, és akkor jöttek az F. O.-rajongók: ha már Sex Action van újra, legyen akkor F. O. is! Akkor azt mondtam: rendben, legyen.

– Jerabek Csaba mondta még, hogy megint úgy érezte: ha ennyire rossz a világ körülöttünk, nem baj, ha ugyanezzel a névvel lép fel újra az F. O. is. Tényleg ennyire rossz?
– A szabadság megvan, igaz, néha már fejetlenségbe hajlik. Valószínűleg a dark időről időre újra népszerű lesz, visszajött az emóban is. És időről időre az F. O. System is beköszön az emberekhez.

– Nyilatkoztad korábban, hogy az F. O.-sok egy része a mai napig nem bocsátotta meg neked a Sex Actiont. Miért nem?
– Nem értették, hogy válthatok hirtelen ekkorát. Az életem megváltozott, ennyi. Butaság lett volna beleerőltetni magam egy hangulatba, ha már nem abban éltem a mindennapjaimat. Ha pedig megújulsz, legyen akkor már 180 fokos. (nevet) Akkor jöjjön az ösztönzene, a „sex, drugs & rock ’n’ roll”. Szükségem volt a továbblépésre. Húsz évvel ezelőtt még nem igazán volt divat, hogy valaki három-négy zenekart visz egyszerre. Nem tudtam volna zenét írni a Sex Actionnek, ha közben F. O.-san gondolkozom. Aztán az Agnus Deivel sem, ha a Sex Action/Action van még. A mai napig nem tagadom azt sem, hogy Delhusa Gjon mellett kezdtem el a pályafutásomat. Akkor nekem nagy dolog volt, hogy egy akkor futó, népszerű zenész mellett tapasztaltam meg, milyen is a nagyszínpad. Most már megtehetem persze, hogy egyik-másik régebbi zenekaromat hívom elő magamból. A harmincadik jubileumi koncert előtti hónap most csak az F. O.-ról szól, aztán újra visszatérek a hétköznapjaimba. Már nem vagyok csak dark vagy csak rock westernhős, hanem „csak” egy művész, aki szereti átélni, szeret belebújni újra ezekbe a különböző szerepekbe.

– Ma már azért nyitottabban merik az emberek keverni a stílusokat?
– Részben igen. Szabadabb az átjárás a stílusok között, egyik művész közreműködik a másikkal, Madonna mellett megjelent a Jane’s Addiction gitárosa, Slash pedig Michael Jacksonnal játszott. Ilyenkor mindig mondom, hogy igen, ezt így kell, nem kell szűklátókörűen csak egyféle világot látni, játszani. Már legyintek is azokra, akik azt mondják, hogy jaj, egy metálos miért hallgat meg mást. Majd húsz év múlva talán ők is legyinteni fognak. Nyitottnak kell lenni.

– Szoktak is folyni arról a viták, hogy mennyire mehet be egy rockzenész a mainstreambe, induljon-e például tehetségkutatón.
– A Depressziónál volt ez, és nagyon is örültem neki, hogy indulnak. Eljuthattak egy olyan közönségréteghez, amelyikhez másként nem. Persze kakukktojások voltak A Dalon. A Pokolgép is egy táncdalfesztivállal vált igazán ismertté. Utoljára ez akkor volt probléma, amikor az MTV megpróbált mainstreamet csinálni a grunge-ból. Akkor is felmerült, hogy szabad-e egy undergroundnak mainstreammé válnia. Örök küzdelem ez, de most már talán kevesebben vannak azok, akik élből elutasítják a népszerűbbé válást. De szerintem nem is azért zenél valaki, hogy húsz év múlva is három embernek játsszon egy garázsban.

– Zajlanak a viták arról is, a rockzenész bemehet-e a bulvárba, mint Nagy Feró, vagy jó-e, ha rendszeresen megnyilvánul közéleti kérdésekben, mint például Kovács Ákos.
– Vagy mint Ganxsta úr. Semmi bajom ezzel, ha valaki meg tudja őrizni magát. A nagyon elfogult rajongók háborodnak fel ezen. Én személy szerint nem mennék el tortát dobálni, főzőcskézni, de teljesen el tudom fogadni ezt más művészeknél. Van, aki a politika irányába ment el: én kevésbé tartom fontosnak, hogy egy zenész ezzel a dologgal megossza a közösségét, hiszen a zene nem erről szól. A lényeg, hogy minden művész legyen önmaga, de mindenesetre vállalja fel a lépéseit.

– Az F. O.-val 2006-ban léptetek fel újra, volt koncert-DVD is, újra kiadtatok egy régebbi számot. Újabb nagylemez ötlete nem merült fel?
– Nem merült fel. Az utóbbi húsz évben annyira más irányba ment el a zenei érdeklődésünk Jerabek Csabával, hogy rengeteg kompromisszumot kellene hoznunk egy új F. O.-lemez megírásához. Inkább maradunk a múltidézésnél, annál, hogy újra összejöjjön évente, kétévente az F. O.-t kedvelő nagy család, és együtt élvezzük a dalokat, amelyekből a teljes repertoárt – beleértve az eddig soha nem játszott dalokat is – hallhatja a közönség a jubileumi koncertünkön február 20-án a Barba Negrában.

A Magyar Nemzet február 15-i, hétfői számában megjelent interjú bővebb változata.