„A hatalom nem ismeri a szeretetet”

Szabó T. Anna a nők haragjáról, traumafeldolgozásról és az oktatás átalakításának fontosságáról

– Verseket?
– Kimondottan a kamaszoknak nehéz verset írni. Bár Lackfi János megcsinálta, a Kapjátok el Tüdő Gyuszit verseit a gyerekeimnek is felolvastam, és szerették. Nem olvasnak verset, de tőlem örömmel meghallgatják. Most pont az Aranyembert olvasom nekik, mert azt maguktól sosem olvasnák el. Nagy küzdelem még így is, mert utálják Tímeát. Örülök, hogy ki mernek mondani ilyen dolgokat. Én sosem mondtam volna olyat, hogy egy klasszikus mű valamelyik szereplőjét utálom. Érdekes szembesíteni az én lányos, álmodozó gyerekkoromat a fiaim célelvű, dinamikus világával. Ha verset írnék kamaszoknak, biztosan ez a dinamizmus jellemezné őket.

– Hogy lehet a mai gyerekeknek eladni Jókait?
– A szülő vagy egy jó tanár képes lehet erre. Ha Jókaihoz élmény kötődik, meg fogják szeretni. A mai gyerekek nem ahhoz szoktak, mint mi. A virtuális világban ők is részesei az eseményeknek, folyamatos akcióban vannak. Nem passzívak, mint az iskolában. Sok intenzív élmény éri őket, ezért predesztinálva vannak a figyelemzavarra. Én játékossá tenném az oktatást, használnám a gyerek képességeit. Problémákat kellene megoldaniuk, hogy érezzék, fontosak. Támogatom a tanárok tiltakozását, mert érzem, hogy elveszítjük a gyerekeket. Ugyanúgy biztosan nem lehet folytatni az oktatást, ahogy azelőtt. Nem csak nálunk, a világon sehol sem.

– Nincs még novelláskötete, pedig számos novellát jelentetett meg, közülük sokat női magazinokban, mint a Nők Lapja vagy a Marie Claire. Ezek a lapok eleve nőkről szóló történeteket vártak öntől?
– Nincs ilyen elvárás, nagyon ritkán adnak meg témát. Vannak néha férfihangok is a prózáimban, de többnyire sajnos nem túl szimpatikusak. Ősszel jelenik meg egy válogatás a novelláimból, és ez a kötet valóban „női történetekből” fog állni. Azt szoktam mondani, hogy „haragkönyv” lesz. Nagy keserűség és a férfi-női kapcsolat működésképtelensége bontakozik ki belőle. Lehet, hogy ez meglep majd egyeseket, mert költőként kedvesnek szoktak tartani. Pedig a felnőttverseimben sem ez a kedvesség dominál. Csak muszáj kapaszkodnom a fény felé, különben nem kelek fel reggel.

– Miért ilyen keserűek ezek a történetek?
– Ez talán egy tanulási fázis. Könnyebb az erőszakról írni. Ami nehéz, az a megértés; hogy isteni perspektívából szemléljük a szörnyűségeket. Nem egyetértve, csak együtt érezve. A traumákról való beszéd többnyire vagy némaságot jelent, vagy eltávolodást, vagy haragbeszédet. Szerintem ezeken túl kell jutni. Akkor vagyunk az önuralmunk birtokában, amikor egyensúlyba kerül a harag, a szeretet és a fájdalom. A női íróknál gyakran lehet találkozni haragos könyvekkel. A frusztrációk feldolgozása zajlik bennük; eltávolítjuk magunktól a haragunkat, és az írásban éljük meg, mert amúgy nem illik dühöngeni. Szerintem máig óriási feldolgozatlan sérelem- és frusztrációhalmaz jellemzi a nőket, amely évezredeken át gyűlt össze. Ez nem csak a férfiak hibája. A matriarchális hatalom is tud nagyon kegyetlen lenni; mostanában olvastam például a női körülmetélésről, ami iszonyú szenvedést okoz, és nők csinálják nőkkel, egyáltalán nem a férfiak kényszerítik őket erre. A zsarnok anyák és a zsarnok apák tulajdonképpen ugyanazt az urat szolgálják.

– Melyik író lehet példakép, ha traumafeldolgozásról van szó?
– Nekem nagy élmény Polcz Alaine műveit olvasni. Legtöbbször nem irodalmi ambícióval írt, hanem a pszichológus ambíciójával. A kibeszélés, a szembenézés igényével. Felismerte, hogy addig vagyunk áldozatok, ameddig nem tudunk beszéli a traumákról. Talán ebben vannak a nők lemaradva. A férfiak is szenvednek a hierarchikus hatalmi rendszerektől, de csodálatosan feldolgozták ezeket a traumákat; például azt, ahogyan egy szabad lényt megtörnek, hogy katonát csináljanak belőle, és gyilkosságra kényszerítsék. Ettől szenvedett Rilke és Ottlik is.

– A Verslavina akkor indult el, amikor a közéletben vita alakult ki a nők szerepéről, társadalmi helyzetéről. Használ vagy árt, ha a politika ilyen témákhoz nyúl?
– Használ, mert az emberek elkezdenek beszélgetni ezekről a dolgokról. Az irodalomnak is van egy ilyen „használati oldala”. Azért van, hogy segítsen élni, beszélni, gondolkodni. Nem valami hideg, eltávolított dolog. Ezért is nem lehet objektívan megítélni egy könyvet. Előfordul, hogy beleszeretnek egy műbe, de az is, hogy utálják. Ilyen szempontból a politika élet nélküli világ. Érdekeket, hatalmi pozíciókat tart szem előtt. A hatalom pedig nem ismeri a szeretetet. De jó, ha a politika által kiváltott diskurzusok függetlenné válnak a politikától, és tükröt tartanak elénk.