A Szépművészeti és a Nemzeti Galéria művei nyolc teremben kaptak helyet, a kiállítás részben a már Milánóban október és február között is bemutatott műveket vonultatja fel. Annyiban is emlékeztet a Palazzo Reale tárlatára, hogy itt is Rippl-Rónai József műve nyerte el a kurátorok csodálatát: a Kalitkás nő című festménye került a plakátokra.
A koncepció részben egybecsengett a milánói kiállításéval, ám jó és rossz értelemben is tud újat mutatni. A tárlat középkoros nyitánya – Liberale da Verona Madonna-képétől a 15. századi Szent Dorottya-szoborig – lélegzetelállító, Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai és Vaszary képei is rendre megállították a látogatókat. Erőltetettnek hatott Karakterek címmel több száz év portréit egy térbe zárni, Munkácsy Mihály képeinek három teremben is helyet találni.
Kirítt a művek közül a Szimbolizmus és modernizmus című teremben az idős Liszt Ferencet ábrázoló Munkácsy-kép, és nem csak amiatt, hogy vele szemben Bortnyik Sándor futurista-kubista festményei kaptak helyet. S akárcsak Milánóban, itt is kiderült: a Liszt-portré bemutatásához a helyi kurátorok véleményét figyelmen kívül hagyva a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, Baán László ragaszkodott.
A francia kurátorok a magyar gyűjteményi raktárakból is válogathattak. Ennek is apropóján megkérdeztük a főigazgatót, hogy hány mű „porosodik” a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria raktáraiban, találhatók-e köztük olyanok, amelyek alkalmasak volnának egy miniszterelnöki rezidencia díszének. Baán László lapunknak elmondta: a régi mesterek gyűjteménye mintegy háromezer darabos, ennek fele-kétharmada van kiállítva, az 1945 utáni gyűjtemény mintegy tizenháromezer alkotásra tehető, tíz-húsz százalékuk szerepel kiállításon. Úgy becsülte, minisztériumoknál, állami intézményeknél mintegy ötszáz alkotás van, ami a Szépművészeti vagy a Nemzeti Galéria tulajdona.
