Bár a verniszázs szó francia eredetű, Párizsban nem divat a kiállítások ünnepi megnyitóját beszédekkel megzavarni. A művészettörténészek, múzeumigazgatók, polgármesterek, államtitkárok, miniszterek más francia városokban persze hódolhatnak ama szenvedélyüknek, hogy galériákban és múzeumokban tartsanak monológot kormányuk, pártjuk vagy saját maguk művészet- és kultúrapártoló elkötelezettségéről, Párizsban erre esélyük sincs.
Egy kiállítás „fogja magát”, és csak úgy megnyílik: este hatkor a nagyon fontos személyek jelennek meg a meghívóikkal, nyolckor a kevésbé, de fontosak. Így volt ez kedden este a Luxembourg Múzeum kiállításának megnyitóján is, a tárlat Budapesti fő művek címmel július 10-éig látható a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria nyolcvanöt alkotásából. Legalábbis ha lehet hinni az elbeszéléseknek.
Ugyanis bár egy tucat magyar újságírót hívtak meg a párizsi kiállítás megnyitójára, az utolsó pillanatban kiderült, a szervezők mégsem tartják fontosnak, hogy a magyar sajtó képviselői jelenlétükkel is megtiszteljék az eseményt, akik így kénytelenek voltak beérni egy kurátori tárlatvezetéssel – míg meg nem érkezett a francia közszolgálati televízió stábja.
Párizs leghíresebb múzeumai a Szajna jobb partján találhatók, a Saint-Germain és a Latin negyed között elterülő Luxembourg negyed pedig a folyó bal partján fekszik, de ez persze nem jelenti azt, hogy a Luxembourg Múzeum jelentéktelen volna. Igaz, sok útikönyv nem tesz említést róla, a turisták sem ismerik. Ám kialakult a törzsközönsége, a legutóbbi kiállítását, amely a francia rokokó képviselője, Jean-Honoré Fragonard munkáit mutatta be, 180 ezren látták.
A magyar újságíróknak tartott tárlatvezetésen is voltak már jócskán párizsiak. A múzeum a Luxembourg-palota keleti szárnyában található, amely 1750 és 1780 között Párizs első közgalériája volt. A terrortámadásokra a huszonöt hektáros Luxembourg-kertben járőröző csendőrök emlékeztetnek, illetve a múzeumba belépőket fémkeresővel átvizsgáló őrök. A látogató rögtön a galéria könyvesboltjában találhatja magát, amelyet a múzeum munkatársai magyar történelmi, szépirodalmi és gasztronómiai könyvekkel tömtek teli, valamint művészfilmek dvd-ivel.
A Szépművészeti és a Nemzeti Galéria művei nyolc teremben kaptak helyet, a kiállítás részben a már Milánóban október és február között is bemutatott műveket vonultatja fel. Annyiban is emlékeztet a Palazzo Reale tárlatára, hogy itt is Rippl-Rónai József műve nyerte el a kurátorok csodálatát: a Kalitkás nő című festménye került a plakátokra.
A koncepció részben egybecsengett a milánói kiállításéval, ám jó és rossz értelemben is tud újat mutatni. A tárlat középkoros nyitánya – Liberale da Verona Madonna-képétől a 15. századi Szent Dorottya-szoborig – lélegzetelállító, Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai és Vaszary képei is rendre megállították a látogatókat. Erőltetettnek hatott Karakterek címmel több száz év portréit egy térbe zárni, Munkácsy Mihály képeinek három teremben is helyet találni.
Kirítt a művek közül a Szimbolizmus és modernizmus című teremben az idős Liszt Ferencet ábrázoló Munkácsy-kép, és nem csak amiatt, hogy vele szemben Bortnyik Sándor futurista-kubista festményei kaptak helyet. S akárcsak Milánóban, itt is kiderült: a Liszt-portré bemutatásához a helyi kurátorok véleményét figyelmen kívül hagyva a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, Baán László ragaszkodott.
A francia kurátorok a magyar gyűjteményi raktárakból is válogathattak. Ennek is apropóján megkérdeztük a főigazgatót, hogy hány mű „porosodik” a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria raktáraiban, találhatók-e köztük olyanok, amelyek alkalmasak volnának egy miniszterelnöki rezidencia díszének. Baán László lapunknak elmondta: a régi mesterek gyűjteménye mintegy háromezer darabos, ennek fele-kétharmada van kiállítva, az 1945 utáni gyűjtemény mintegy tizenháromezer alkotásra tehető, tíz-húsz százalékuk szerepel kiállításon. Úgy becsülte, minisztériumoknál, állami intézményeknél mintegy ötszáz alkotás van, ami a Szépművészeti vagy a Nemzeti Galéria tulajdona.
Ugyanakkor úgy vélekedett: a miniszterelnöki rezidencia berendezésének tervezett egymilliárd forintos költsége inkább bútorok, iparművészeti tárgyak vásárlását kívánja fedezni, az épület boltíves szobái ugyanis nem ideálisak a festmények elhelyezésére. Baán szerint problémás lehet a berendezés stílusának meghatározása: az egykori kolostor-, később színházépületnek ugyanis nem volt olyan sajátos arculata, mint például a Budavári Palotának. E sorok írója ekkor csodálkozott rá: a berendezés költségvetéséről van, arról viszont nincs elképzelés, hogy milyen stílusú lesz a magyar miniszterelnök rezidenciája.
