Eljöhet még az idő, amikor pironkodhatunk, ha Paksról csupán az atomenergia jut eszünkbe. Aki először jár a Budapest és Pécs között félúton fekvő, Duna-parti városban, gyorsan elfelejti az erőmű-monstrum árnyékában komoran elterülő település képzeletbeli látképét. Ehhez talán elegendő egy séta a történelmi óvárosban, még ha az egységes 19. századi arculaton kitörölhetetlen nyomot is hagytak a hatvanas években indult városfejlesztések.
Annak ellenére, hogy a sok bontással és áldozattal járó beruházások részben megfosztották a Szentendre adottságaival megáldott kisvárost a festői látképtől, a helyi művészeti élet és a kultúrabarát városvezetés harmonikus együttműködésében virágzásnak indult a képzőművészet, Paks pedig mára az ország egyik kulturális gócpontjává vált. Ebben vezetőszerep jutott a nemzetközi figyelmet kiérdemlő Paksi Képtárnak is, amelyet nyugodt szívvel nevezhetünk a térségi kulturális élete generátorának, ha tetszik, „a másik erőműnek”.
Az intézmény a Halász Károly Munkácsy-díjas képzőművész által 1980-ban létrehozott Vizuális Kísérleti Alkotótelepből, a jelenlegi paksi művésztelep elődjéből született az 1990-es évek elején. Kezdetben a Munkás Művelődési Központban működött, 1995-ben az Erzsébet szállóba költözött, 2000-ben pedig a városi múzeum filiáléja lett. Nyolc éve került mai helyére, az egykori konzervgyár egyik használaton kívüli üzemcsarnokába. Azóta önálló működési engedéllyel, tematikus, országos gyűjtőkörű szakmúzeumi besorolással rendelkezik: a konkrétra, a minimálra, a konceptre és a médiaművészetre, illetve kísérleti filmekre fókuszál. Küldetése a „leletmentés”, a 60-as, 70-es évek progresszív áramlataihoz sorolható művek felkutatása és gyűjteménybe vétele.
A helyszínen annak próbáltunk utánajárni, mi adhatja a kiállítóhely hazánkban példátlan vonzerejét. Ugyanis a képtárat, amely a művészetnek csak egy szűk szeletére koncentrál, évente több mint tízezren látogatják, ami kiugró adat egy húszezres lakosszámú város esetében.
Prosek Zoltán, a képtár vezetője szerint az önkormányzati fenntartású intézmény épületének egyedülálló rekonstrukciója önmagában elég vonzerővel bír. Ez aligha vitatható, hiszen a modern művészeti központ bármelyik nagyvárosban feltűnést keltene. A gyárépület „indusztriális” hatását fokozza, hogy betonblokkja rozsdáslemez-burkolatot kapott, szerkezetét a könnyűbeton, az acéllemez és az üveg mértéktartó harmóniája uralja. A földszinti csarnoktér a kiállítások, esetenként zenei programok és konferenciák helyszíne – jelenleg a Bak Imre életművét bemutató tárlat látható itt, lásd keretesünket –, míg az emelet korszerű, gépi mozgatású könyvtárnak, irodáknak és múzeumpedagógiai műhelynek ad helyet. A művészeti raktár felett galériaszintet alakítottak ki.
Az igazgató elárulta, a meghívásos pályázaton képbe került Kiss Gyula és Járomi Irén Ybl-díjas építészek úgy nyúltak a lepukkant épülethez, hogy a létesítmény jellegét megőrizzék. A hazai szakemberek felterjesztésére a nemzetközi szakma is felfigyelt a fejlesztésre: a képtár 2009-ben a Mies van der Rohe kortárs építészeti EU-díj jelöltje volt Hollandiában. Prosek Zoltán felhívta a figyelmünket arra is, hogy az eredetileg szörnyen visszahangzó kiállítócsarnok akusztikájának mostani minőségét a világ számos hangversenytermének, köztük a Művészetek Palotája Bartók Béla koncerttermének akusztikájáért felelős Russell Johnson neve garantálja.
Aktuális időtlen címmel március 5-től látható a Paksi Képtárban Bak Imre Kossuth-díjas festőművész, az Iparterv-generáció és geometrikus absztrakció megkerülhetetlen alakjának rendhagyó életmű-kiállítása. A több éves előkészület után létrejött tárlat átfogja ugyan az életmű egészét, mégsem tekinthető valódi retrospektívnek: inkább egy nagyszabású áttekintő válogatás, amely öt nyílt, a csarnoktérben átjárható szekcióban mutatja be a művész fél évszázadot átölelő munkásságának főbb szakaszait, lehetőséget adva a korszakok összevetésére.
Fehér Dávid, a kiállítás kurátora lapunknak elmondta, a tárlat néhány műcsoportot, sorozatot emel ki az életmű egészéből, melyeket különálló, ám nyitott téregységekben, a kronológiát lazán követve mutatja be. A szakaszokat bejárva követhetővé válik, miképpen módosult finom lépésenként Bak Imre absztrakcióhoz fűződő viszonya, a festészet utáni absztrakciótól, egy konceptuális kitérő után miként jutott el a művész a rá jellemző sajátos képi nyelvhez. A kiállítás fókuszában két kifejezetten a képtár terébe készült, kulcsfontosságú alkotás áll: az 1971-es, Fachwerk című environment rekonstrukciója és a Fénytörténetek V. című monumentális festmény. „Telik az idő, és nagyon dinamikusan változik a világ. Én lassan 80 éves leszek, de nem akarom tudomásul venni a koromat. Persze megtagadni sem. Egyszerűen csak próbálok együtt mozogni az idővel. A festészetnek ma is megvannak a lehetőségei arra, hogy benne legyen az időben. Én pedig a geometriában találtam meg önmagam\" – fogalmazott lapunknak a művész.
A képtár jövőre rendezi meg egyik legfontosabb művésze, a nemrég elhunyt Rákóczi Gizella életmű-kiállítását. Külföldre „viszik” Maurer Dórát, akinek jövőre Zágrábban, majd Salzburgban lesz retrospektív kiállítása. A Paksi Képtár galériaszintjén jelenleg Tót Endre Kossuth-díjas képzőművész művei láthatók.
– Eredményeink természetesen nemcsak az építészeti megoldásoknak, hanem a makacs és következetes szakmai munkának is köszönhetők. Fontos, hogy nem térünk el a megszabott iránytól. Nem csapongunk – hangsúlyozza a szakember. Megjegyzi, Budapesten több művészeti intézmény is ebben a szellemben működik. Például a Ludwig Múzeum, a Műcsarnok vagy a Capa Központ szintén élen jár a következetességben: az ő sikerük titka sem más, minthogy a körülményektől függetlenül végigviszik a kidolgozott programjukat, és áttekinthető, megbízható portfóliójuk révén képesek megszólítani a közönséget. – Ettől a recepttől nem ajánlatos eltérni, kiváltképp vidéken, ahol az intézmények a létükért küzdenek – mondja.
Az igazgató úgy véli, fontos lenne, hogy a vidéki kulturális központokban vonzó kiállításokat rendezzenek, ám jelenleg semmiféle tudatosság nem tapasztalható az intézményekben. Emellett a múzeumok már az állományvédelemmel kapcsolatban is napi gondokkal küzdenek, miközben az elvégzett kutatásoktól csak elvétve képesek eljutni a kiállításig. – Szakemberben, szemléletben és pénzben is hiány van a kultúra területén, ami nagyon elkeserítő – mondja Prosek Zoltán.
A kis stábbal, de lelkesen és szakszerűen végzett kutató- és gyűjtőmunka mellett az intézményvezető kiemeli múzeumpedagógiai programjukat, amely – mint mondja – a teljes szűkebb régiót lefedi, és az egyik legjelentősebb az országban. Saját költségvetéséből, illetve a város finanszírozásával a képtár busszal szállíttatja be a gyerekeket a kistérség településeiről. Havonta összesen 800 gyerek jut el így az intézménybe, köztük számos olyan fiatal, akik soha nem jártak még a fővárosban, sőt talán Pécsett sem. Számukra ez az egyetlen elérhető múzeum.
Prosek Zoltán hozzáteszi, Ausztriában még a kisebb városoknak is van olyan kiállítóhelye – ha nem is múzeuma –, ahol kvázi múzeumi környezetben ismerkedhetnek a művészettel a helyi gyerekek. Nálunk Paks az egyetlen, amely a hasonló lakosszámú városok között képes erre.
