Rejtő Jenő 1905-ben született Budapesten. Akárcsak hősei, ő sem vetette meg a kalandot, és nem mindig türtőztette magát. Az iskolából kicsapták, mert bántalmazta a tanárát; orrát egy bokszedzésen törték el. Később Rákosi Szidinél tanult színészetet, de a színpadot is otthagyta, hogy nyomortanyákon tengődve, alkalmi munkákból élve kalandozzon Európa-szerte. Súrolt padlót, és dolgozott bányában, állítólag még az idegenlégióba is belépett, ám onnan is hamar továbbállt, 1930-ban tért vissza Budapestre.
Előbb a színház, majd a könnyed irodalom felé fordult, a többi pedig már történelem. Sokáig ponyvának titulált munkáit milliók olvasták, és valószínűleg alig akad olyan ember, akinek ne volna kedvenc Rejtő-idézete. Művei ma már a magyar kultúra vitathatatlan és viták fölött álló része: tanítják az egyetemen, regényei a Nemzeti Könyvtár-sorozatban is helyet kaptak Orbán Viktor miniszterelnök ajánlásával.
S hogy Rejtő Jenő mennyivel több egyszerű szórakoztatásnál, könnyen megértjük a nagyszerű Csontbrigád zárósorait olvasva:
„A történetben most mindenkiről elmúlt a szenvedés, azonban A Térben vándorló fény, ha átsiet valahol, azért nem szűnik meg. Emlékeznek rá, félnek tőle, és tudják, hogy mindig áthalad, de örökké visszatér.
A titok itt van előttünk, és a forró évszak villamos feszültsége percenként rajzolja fenyegető grafikonjait a Szudán fölötti sötétre.
És senki sem érti.
De aki látja, hogy az ég, mintha maga is imádkozna, ájtatosan leborul a sivatag szegélyén, az hisz és remél, és alázattal várja az ítéletét.\"
