A kurátor a tárlat sajtóbejárásán kulcsdarabként mutatta be Julie Herbster Girl rock című munkáját: az ideális német háziasszony feladatait összegző, ’50-es évekbeli kézikönyv kivágott részébe a művész egy kazettát helyezett, rajta „a legdurvább női rockzenével”, ami a műfaj társadalomformáló hatására tesz utalást, egyúttal érzékletes példája a kiállítás feminin vonulatának. Mint Tannert kifejtette, a válogatásban szereplő számos „női alkotás” arra is felhívja a figyelmet, hogy a fiatal művészhölgyek manapság előszeretettel vallanak színt politikáról, közéletről a zenén keresztül. A kiállítás sulykolt könnyedsége ellenére sem próbálja elkerülni, csak értelemszerűen a vizsgált időszak történelmi kontextusába helyezi a politikát.
Bár egy német kurátornak nem róhatjuk fel, hogy az e témába vágó művek mindegyikét a bennük megjelenő előadók és üzenetek antidiktatórikus szellemisége hatja át, egy ekkora merítésbe, ha kritikusan is, a szélsőséges ideológiák bűvöletében megnyilvánuló bandák megidézése beleférhetett volna.
Az elnyomó rendszerek üldözési mániájáról és a popkultúra erejéről sokat mesél a Depeche Mode-montázs, amely a keletnémet rajongókat és magát a zenekart is megfigyelő Stasi jelentéseire épül. A Burmeister-gyűjteményből kiderül, a titkosszolgálat a forradalom előszelét szimatolta a brit popzenekarnak a német ifjúságra gyakorolt hatásában. Az 1987-es Music for the masses album borítóján látható propaganda-hangszórót az ifjú rajongók a szocialista valóságra tett utalásként értelmezték. Ellopkodták, majd otthon kipingálva relikviaként őrizték a pályaudvarok, gyárak hangszóróit, ami nyomozásra sarkallta az állami szerveket.
