A politika célja, hogy ne legyenek független művészek

A dalszerző-énekes hetvenedik születésnapja kapcsán beszélt lapunknak a rockzenét bekebelező show-bizniszről, a rendszerváltásba vetett hitéről és az azt követő csalódásról.

– Ez behatárolta a hosszát és a négyes tagolását is.
– Így van, nem véletlen, hogy a Jézus Krisztus szupersztár és az István, a király majdnem ugyanolyan hosszú. Mind a kettő később került csak filmre és színpadra, és a stúdióban lemezre felvett anyag volt az eredeti mű. Visszatérve a show-bizniszre, amikor kiderült, hogy mekkora üzlet, elkezdték organizálni, szervezni, felmérni, lemérni, kiszámítani, hogy mi lehet sikeres, hogyan kell szólnia, mit kell üzennie. Egy idő után a menedzsmentek és az üzleti világ elkezdett fordítva gondolkozni, és már nem a művészek intuíciója, kreativitása vagy mondanivalója volt a kiindulási pont, hanem a gondosan megtervezett üzleti modellt kezdték megvalósítani, és gyakran előfordult, hogy az üzleti modell előbb volt meg, mint a zenekar.

– Mesterséggé tették a művészetet.
– Így is mondhatjuk, vagy úgy is, hogy ebben a műfajban gyakran összekeveredett az autonóm művész a megrendelésre dolgozó iparossal. A rockzenét alapvetően amúgy is egyfajta zenei-irodalmi iparművészetnek tekintem, ugye sokszorosított használati tárgy a lemez, funkcionálisan felhasználható, de egy jó iparművész kezéből azért mindig kikerül művészileg is értékelhető alkotás. Bár a nagylemezek korszakában is az volt az üzleti gondolkodás, hogy minél nagyobb példányszámban lehessen eladni, de ehhez egy nagylemezre elég volt egy vagy két sláger, és mindig maradt tér a művészi kísérletezésre. Mára eltűnt ez a forma, viszont megmaradt az üzleti modell, ami folyamatosan célra tart, így napjainkra a műfajt már úgy hívják – számomra sem rokonszenves módon –, hogy zeneipar. Ahol irodákban tervezik a folyamatokat, a megrendeléseket kell szépen legyártani, és ez maximálisan tetten érhető a televíziós tehetségkutató műsorokban. Persze abból is látszik, hogy a fiatal zenészek fórumain arról beszélgetnek, milyen üzleti modellt kéne követni, és nem arról, hogy lehetne dalokba sűrített üzenettel kissé jobbá tenni a világot.

– Nemrég egy interjúban Tinódi Lantos Sebestyénnel példálózott. Minden kornak szüksége van krónikásra, aki a világ történéseiben utat mutat. Ez a mentalitás kiveszni látszik a mai zenei életből.
– Tinódi a maga korában az volt, ami ma a média összessége. A XX. század második felében, amikor a technikai fejlődésnek köszönhetően a hangzó anyag újra versenyképessé vált az írásbeliséggel, akkor gyakorlatilag az internet megjelenéséig a dalok voltak a legfontosabb üzenethordozók. A digitális korszak technikája alaposan átrendezte a viszonyokat. Az viszont igaz: ma sokkal fontosabb, hogy legyenek olyan alkotók, művészek, személyiségek, akik képesek ebben a tengernyi információcunamiban iránymutató szigeteket fenntartani, amelyek támpontot adhatnak az értékeknek, amelyeket érdemes meghallgatni, elolvasni, végignézni. Látok egyébként az interneten is erre törekvéseket, a blogok kicsit hasonló funkcióval bírnak, és a hiteles művészek is ilyenek. A mai társadalom emberére az a jellemző, hogy túl van tömve információval, és a természetes kíváncsiságunk miatt olyan mennyiségű adathalmazt fogyasztunk, amennyit nem tudunk megemészteni. És azt kell mondanom, hogy ezt kihasználva azon információkat, amelyekre valóban szükségük van az embereknek ahhoz, hogy a választásaikban jól tudjanak dönteni, elrejtik az ügyes manipulátorok. Könnyű ezeket eltitkolni, mert a nagy adathalmazban nem lehet tudni, hogy mi igaz és mi nem. A valódi információkat eltüntetik a díszletek mögött, és látványos előadásokkal szórakoztatják a választókat. Itt már rég nem számítanak sem elvek, sem gondolatok, minden ennek a színjátéknak van alárendelve.

– Amikor leírta, hogy „a hatalom szeretete, nem a szeretet hatalma”, hitt abban, hogy fél évszázaddal később már nem erről fogunk beszélgetni?
– Nem tartom magam vátesznek, és nem az én érdemem, hogy ezek a mondatok ma is ennyire érvényesnek bizonyulnak. Sokáig azt gondoltam, hogy a második világháború tragédiái iszonyú tanulságokat hordoztak az egész világ számára. Az 1948-ban elfogadott Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának preambulumában az áll, hogy az egy olyan eszmény, amelyre minden népnek és nemzetnek törekednie kell, és végül is az ENSZ minden tagállama aláírta. Kiderült, hogy a harmadik világháborút, az atomháborút nem lehet megnyerni, ugye ismeretes a mondás: „the only winning step is not to start”. Jöttek az úgynevezett konvergencia évei, ami a nagy kelet–nyugati kiegyezés ideje volt, a fegyverkezési programok csökkentése, és úgy tűnt, hogy csak idő kérdése, és béke lesz a világban. Jött Gorbacsov, aki a totális szovjet rendszernek volt a terméke, mert ahhoz, hogy a főtitkári posztig eljusson, végig kellett mennie az egész szamárlétrán, és eljutott oda, hogy kimondta: ezt a rendszert nem akarjuk tovább csinálni. És el tudtam képzelni, vannak olyan emberek a világon, akik az igazságtalan rendszerek vezetőivé válva azt mondják: ezentúl másképp lesz. Mindezek miatt szinte eufórikus állapotban voltam a 80-as évek végén, a köztársaság kikiáltása környékén, és némi büszkeséggel azt képzeltem, nekem is valami közöm volt ahhoz, hogy a dolgok így alakultak. Sokszor mondták is, hogy az István, a király az előszele volt a rendszerváltásnak. Egy ideig még azt is hittem, hogy nekem is helyem van a politikai-közéleti megszólalók között. Levente is így gondolta, és belekeveredtünk a politikába a két nagy rendszerváltó párt oldalán, amelyek akkor még nem álltak annyira távol egymástól. Emlékszem, többen mondták a választások előtt, hogy olyan mindegy, ki nyeri a választást, úgyis együtt fogják megcsinálni. Aztán nem így lett. És elég kínos volt nekem a kiábrándulás. Amikor rájöttem arra, hogy túlértékeltem magam, kicsit tönkre is mentem tőle. Ma már tudom, hogy dalokkal nem lehet megváltani a világot, legfeljebb segíteni, vigaszt nyújtani, erőt, hitet adni.

– És irányt mutatni, de ez a fajta szerep a felnövekvő zenészgenerációból eltűnt.
– Nekem van egy szörnyű gyanúm: a mai fiatalokat ez már nem érdekli. Az a helyzet, hogy mégiscsak európai uniós ország vagyunk. A fiatal generációnak az a része, amelyiknek kellemes vagy elviselhető ez a félfeudális rendszer, elfogadja ezt a helyzetet, aki meg nem, az elmegy. Nekem is vannak felnőtt gyerekeim, akik már megválasztják, hol élnek, és a temperamentumuknak megfelelően mindannyian máshol találták meg a helyüket. Az a sejtésem, hogy az a többség marad itthon, amely belenyugszik, amelyik pedig képes lenne változtatni, modernizálni ezt az országot, az meggondolja, hogy érdemes-e erre fecsérelni az energiáit. Ugyanakkor azt gondolom, nem egy hetvenéves rockzenész feladata, hogy a mai felnövekvő generáció gondolatait próbálja irányítani. Majd eldöntik maguk.

– Most is sokszor elmondja a véleményét.
– Miután felfogom a környezetemből az impulzusokat, nem tudok nem reagálni rájuk, de tényleg csak abban az értelemben akarok homo politicus lenni, mint aki a közélet dolgai iránt érdeklődő ember, a pártpolitikai kanyarokban, taktikákban már nem kívánok részt venni. Holott tisztában vagyok azzal is, ma ha valaki valamilyen módon megszólal, azt rögtön elhelyezik a palettán, megkapja a bélyeget, hogy hova tartozik, hiszen az is a pártpolitikusok célja, hogy ne legyenek szabad vegyértékű, autonóm művészek.

– Valahol a közbeszédben is úgy működik, ha valaki állami támogatást vagy díjat kap, és mégis kritizálni meri a kormányt, felróják neki, hogy abba a tálba piszkít, amelyikből eszik.
– Én nem vagyok ilyen purifikátor. Az államnak nincs pénze, csak a közös pénzeinket kezeli, azt osztja vissza, amit elvesz a polgároktól. Különös tekintettel áll ez a zenei területre, azokat a támogatásokat, amelyeket az állam az NKA-n vagy a Cseh Tamás-programon keresztül zenészeknek ad, a zeneszerzők és az alkotóművészek, illetve az üres hanghordozók jogdíjainak megcsapolásából fedezi, tehát még csak nem is adóforintokból. Azt sem gondolom, hogy bármely okból helyes visszautasítani egy díjat, amelyet a közösség képviseletében adnak át, másrészt viszont nem kötelez semmire. Megkapjuk az elismerést azért, amit eddig csináltunk, és azt csináljuk továbbra is. Nekünk még a hetvenes években is azért kellett küzdenünk, hogy elismerjék, ez a műfaj a magyar kultúra része, nem pedig egy attól távol lévő, nyugati, imperialista, kozmopolita hatás. Éppen ezért kifejezetten örülök annak, hogy a rockzenészek is részesülhetnek az állami díjakból, mert ez a szakma megbecsülését, elfogadását jelenti. Olyannyira, hogy már arról beszélnek, a XX. század második felének története nem is érthető meg a rockzene ismerete nélkül. Én inkább úgy mondanám, hogy egy jól eltalált dal néha többet mond el, mint egy vaskos történelmi értekezés.