– Közel kilenc év működés után a Fókatelep feloszlatása mellett döntöttetek, arra hivatkozva, hogy már túl sok energiát vitt el a zenekar. Búcsúzóul kihoztatok még egy háromszámos EP-t Ez lett a veszted címmel. De mi lett a Fókatelep veszte?
– Sajnos a kezdeti lelkesedés alábbhagyott az idők folyamán. Volt egy pont, amikortól már kezdett háttérbe szorulni a Fóka, és a zenekartagok egyéb projektjei lettek fontosabbak. Már nem azzal a lendülettel és energiával álltunk a dolgokhoz, mint az elején.
– De miért épp ez a projekt bizonyult a leginkább beáldozhatónak?
– Ez egy jó kérdés. Nekem egy ideig ez volt az egyetlen zenekarom. Miután létrejött a Meszecsinka, még mindig a Fóka volt az első helyen sokáig. A zenekar több tagjának több másik zenekara is volt/van, nekik nem ez volt a legfontosabb. Ezért egy idő után nekem sem. Rengeteget köszönhetek a Fókatelepnek és tagjainak, hiányozni fog a zene is, de egy zenekar olyan, mint egy párkapcsolat: nem lehet erőltetni.
Április 9-én tartja búcsúkoncertjét a Fókatelep, közel kilenc évvel megszületése után. A zenekar a Korai Öröm tagjainak dzsemmelgetése során alakult ki, Oláh Annamária énekesnővel kiegészülve pedig markáns hangulatvilágú, folkos-világzenés, bolgár népdalt a magyar hagyományokkal egyesítő „space folk” csapatot hoztak létre. Gyorsan ki is jött az első két lemez, 2009-ben a Fókatelep, 2011-ben pedig a Fokadelic. Utána viszont már csak idén hoztak ki egy háromszámos kislemezt, Ez lett a veszted címmel, rajta a jól ismert Karády Katalin-dal feldolgozásával.
Közben egy 2008-as fellépés nyomán a Fókatelep két tagja, Oláh Annamária és Biljarski Emil létrehozták a Meszecsinkát. Akusztikus kísérettel játszottak dalokat, intimebb hangvételű számokat írtak, 2012-ben pedig kihozták a debütalbumot Meszecsinka címmel. A Kinyílok 2014-ben, az Ai pedig tavaly jelent meg. A Meszecsinka bolgárul holdacskát jelent.
– Szokták a Fókatelep kistestvérének mondani is régebben a Meszecsinkát. El lehet most különíteni a kettő világát egymástól, vagy mennyire lesz ezután a folytatása a Fókának?
– Attól kezdve, hogy saját nevet vettünk fel, 2010-től más utat járunk, más világban élünk, nem folytatása a Fókának. Mostanra egyre inkább elkezdtünk vadabb számokat is játszani a Meszecsinkával, de azért hasonlónak nem mondanám. Hangzásban van némi változás: állandó vendégünk, Karen Arutyunyan hozta be az elektromos gitárt. Voltak átfedések persze a két zenekar számaiban, hiszen eleve úgy kezdődött: volt egy fesztivál, nem ért rá az egész Fókatelep, ezért Emillel elmentünk duóban Fóka-számokat játszani. Jó pár hónapra rá kezdett el alakulni a Meszecsinka, és akkor még játszottuk a már ismert Fóka-dalokat: voltak félreértések is, mentünk valahova fellépni, aztán azt hitték, hogy a Fókatelepet látják. De alapvetően más volt a hangzás, lágyabb volt, intimebb.
– Kilenc év alatt azért a két és fél Fókatelep-lemez nem olyan sok: igyekeztetek kiérlelni magatokban a számokat, vagy csak nem volt többre lehetőség?
– Bennünk nem volt. Az első két lemez hamar kijött, aztán lelassult a számok gyártása és a lelkesedés. És nem is úgy alakultak a dolgok, ahogy vártuk volna.
– Mit vártatok?
– Azt, hogy a második lemez után nagyobb fellendülés jön. Persze mindenkinek más a siker.
– Az elején pedig sokat léptetek fel, ez is az egyik fontos jellemzője volt a zenekarotoknak.
– Igen, régebben sokat, külföldön is voltunk: Dániában, Hollandiában, Bulgáriában. És viszonylag hamar: két év után már kinn voltunk, és sokan ismerték ahhoz képest, hogy mennyi ideje létezett.
– Kint milyen volt játszani, kiket sikerült megfogni: inkább az ottani magyarokat vagy a külföldieket?
– Külföldiek voltak inkább, ottani magyarok kevésbé. Kedves történet az, ahogy kijutottunk az első komoly turnénkra: nővérem couchsurfingelt akkoriban, és volt nála egy egyetemista dán lány, aki egy csoporttal jött. Nővérem elhozta az egész dán csoportot koncertre, a lány pedig annyira belelkesült, hogy mondta: az apja koncertszervező, és ő márpedig ki fogja vinni a Fókatelepet Dániába. Fél év múlva már ott is voltunk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot a szervezővel, és tavaly a Meszecsinkát hívta ki, ahol nemcsak koncerteztünk, de workshopokat is tartottunk, ahogy anno a Fókával is. És aztán Bulgáriában volt szerintem életünk egyik legjobb koncertje a Beglika Festen. Mindig úgy vagyunk a cédékkel, hogy viszünk párat, úgysem vesznek sokat. Ott megrohamoztak minket, és sajnos nem is volt elég nálunk.
– Benne volt ebben az is, hogy a bolgár népdal is fontos elemét jelenti a zenéteknek?
– Igen, azért az nagyon felpörgeti az embereket, hogy a saját népdalaikat hallják vissza kicsit másként.
– Egzotikumnak számít még egy ilyen zene Hollandiában vagy Dániában? Vagy a globalizálódó zenei piac miatt már kevésbé tekintenek rá különlegességként?
– A Meszecsinkával az elmúlt évben számtalan helyen voltunk külföldön, szinte minden hónapban jártunk ki, és mindenhol különlegességnek számítottunk. De ugyanez érvényes volt a Fókatelepre is. Kevéssé hallanak azért ilyesmit. Persze nem könnyű ezt kívülről nézni, de az azért biztos különlegesség, hogy hét nyelven énekelek, hogy nagyon különbözőek a számok, és hogy táncolok.
– Hét nyelven?
– Igen: magyarul, bolgárul, spanyolul, angolul, olaszul, cigányul, arabul és a saját kitalált nyelvemen.
– Magyarországon is különlegességnek számít még a folkzene, vagy már kevésbé?
– Kezd divatba jönni, nagyon felkapott lett a világzene is. De nem annyira tipikus a világzenéken belül sem, amit mi csinálunk. A népdalokat nem olyan autentikusan éneklem, megváltoztatom a dallamot, írok a létezőre új szöveget.
– De ma már egyébként sem mondhatóak sokan autentikusnak, nem?
– Vannak azért bőven, a világzenén és a folkon belül ez elmondható. A Romengo, a Parno Graszt, Szalóki Ági, Herczku Ági és zenekara, Guessous Majda Mária, aztán ott a Góbé, a Babra, és még lehetne sorolni.
– Vannak ismertebbé vált zenekarok is, akik a hagyományos alapokra építkeznek, ott a Napra, a Dalriada is. A népszerűbbé válás segít abban, hogy az autentikusabb népzene is eljusson a közönséghez szerinted?
– Persze. Mondjuk, én sosem azért énekeltem népdalt, hogy közelebb vigyem az embereket a népzenéhez. Vannak szép dallamok, szép szövegek, és egyszerűen muszáj elénekelni őket. A többiek nevében persze nem beszélhetek, de én így vagyok vele.
– De szokták mondani, hogy a Fókatelep révén jutottak el efféle zenékhez?
– Előfordult már, igen, sőt, volt, aki egy általam írt Meszecsinka-dalra is azt hitte, hogy népdalról van szó. Ez a Fújja volt az első, 2012-es lemezünkről. Amit a Fókától sokan szeretnek, az az Indulj el: nem tudom pontosan, a dal miatt, vagy azért, ahogy mi csináltuk meg.
– Korábban ott volt a többieknek a Korai Öröm, a Colorstar: hogy jött mindezek után a Fókatelep ötlete, mi indított el titeket erre 2007-ben?
– Még mindig megvannak a zenekarok. A Korai Örömből páran összejártak rendszeresen improvizálni, mentem egyszer én is, és együtt maradtunk. Mindenkinek tetszett ez a felállás, ezért folytattuk: sokáig nehéz is volt a Koraitól különválasztani a Fókatelepet, végül azért sikerült az évek során.
– Mondtad, hogy többet vártatok volna: azért sikerült fokozatosan növelni a rajongótábort?
– Igen. Az irány kicsit hasonló volt a Koraihoz, de azért kellőképp más volt: mindenesetre már volt egy kisebb rajongótáborunk a kezdetekkor is.
– Aztán jött a második lemezen a Bosszúdal, ami azért megdobta a népszerűségeteket, még egy komolyabb klip is készült a számhoz.
– Az első komolyabb klipünk a Kaske számra készült, előtte két jó koncertfelvétel az Undergrand Superstarzból, a Bosszúdalra volt az utolsó. Jó kis klip tényleg, a dalt pedig Szalay Péter gitárosunk írta. Közönségkedvenc volt a Kaske mellett ez is. Vandad Kashefi volt a rendezője a klipnek, és nagyon passzol is a zenéhez.
– Milyen volt a forgatás?
– Nagyon izgultam, hiszen színészkedni kellett. Ráadásul a Nemzeti Színház tagja, Makranczi Zalán volt a párom a klipben, addig nem volt ilyenben részem. De mivel sokat kellett futni az erdőben, azért az fellazított. Azt már gyerekkoromban tudtam, hogy énekesnő leszek, de színésznő is szerettem volna lenni egy időben. Szívesen kipróbálnám magam úgy is, még ha bennem is lenne a félsz.
– Koncertek alatt ez nincs meg?
– Régebben jártam színjátszó szakkörre (jó, körülbelül kétszer voltam), és úgy éreztem, hogy túl gátlásos vagyok ahhoz, hogy teljesen kitárulkozzak. Aztán nemrég gondoltam bele, hogy amiket ma a színpadon csinálok éneklés közben, az az, ami régen nem ment: a gátlástalanság. De azért egy filmforgatáson nem biztos, hogy menne az ilyesmi.
– Azt már elmondtad a kezdetekkor, hogy a Meszecsinka számai nagyon intimek számodra, számotokra: így dalokban nem nehéz kitárulkozni, megmutatni a közönségnek azt, amit legbelül éreztek?
– Már nem nehéz, érti és érzi a közönség, amit el szeretnénk mondani. Nagyon közeli most a viszony a hallgatóinkkal, nézőinkkel, sokakból barát is lett közben. A Fókatelep több emberből adódott össze, mindenki beletette a maga stílusát, így gyúrtuk össze a zenekart és a számokat. A Meszecsinkát Emillel ketten hoztuk létre. Bár azóta kialakult egy stabil zenekar, de ettől még a kettőnkének mondható. Régen azt sem gondoltam volna, hogy tudok majd dalt írni, de a Meszecsinkánál ez már természetes. Jól működünk együtt.
– A Fókatelepnek egy kis részét most átviszitek majd a Meszecsinkába? Említetted, hogy egyre keményebbek az új számok...
– Nem visszük át, két különálló zenekar, saját számokkal. Meszecsinkával igen, kicsit bekeményítettünk, de nem azért, mert a Fókatelep meg fog szűnni és szerettünk volna rá hasonlítani. Máshogy vad. Én inkább úgy érzem, hogy kezdek felnőni, érettebben állni a dolgokhoz, így alakul a zeneiségem is.
– Ez mit jelent a gyakorlatban a zenétekre nézvést?
– Már sokkal mélyebb dolgokra vágyom, amik belülről is megmozgatnak, nem csak a lábaimat. Nehéz megmondani, ez zenében hogyan nyilvánul meg. Talán ott is tetten érhető, hogy merek egyedül (néha egy hangszerrel) kiállni és előadni a legmélyebb dolgaimról írott számokat. A Fókatelepben is voltak mélységek, de azért inkább táncolós számok voltak, végig ment a boogie. A hangom is sokat változott közben: nemrég hallgattam egy régi Fókatelep-számot, és magamat is alig ismertem fel benne.
– Érdekes az is, hogy régebben a népzene inkább az emberek mindennapjaihoz tartozott, de kezd egyre inkább (magas)művészetté válni. Mi lehet ennek a hátterében?
– Épp a szakdolgozatomat is ilyesmiről írom a zeneterápia szakon. Ősi zenével foglalkozom, azzal, hogy miért nincs ez most, miért nem része már ugyanúgy az emberek életének. A zenéhez való viszonyunk teljesen átalakult: van az előadó és van a közönség – még ha léteznek is átmenetek, összejövetelek, közös zenélések. Régen nem véletlenül voltak a munkadalok sem, vagy csak szimplán az, hogy kiénekelték az emberek bánatukat-örömüket. Nagy célom olyan közösségi helyeket létrehozni, amilyenek régen a fonók voltak. Hogy miért változott ez meg? Elvesztettük a természettel a kapcsolatot, vagy ha nem is akarjuk elveszteni, elveszik tőlünk...
– Hogyan zajlik ez a zeneterápia, amivel foglalkozol?
– Van a receptív és az aktív zeneterápia. Előbbi, mikor hallgatjuk a zenét, és megbeszéljük, milyen érzelmek jönnek elő. Az aktív, mikor zenélünk, egymással játszunk, különböző gyakorlatok vannak. Nagyon érdekes az egész, sokat ad, és sokat tanulok belőle. Mostanában kezdtem el hangfürdőket tartani egy kedves barátommal, dr. Tihanyi Benedekkel. Megfürdetjük az embereket a hangunkkal, csuda dolgok szoktak történni. Bence amúgy szokott tartani hangfürdős ismeretterjesztő esteket, kórust. Lehet csatlakozni bárkinek hozzánk.
– Mennyire sikerült azért az elmúlt tíz évben lehetőségekhez juttatni a Fókatelepet? Volt azért Petőfi Rádió Akusztik-felvétel is például.
– Elértünk egy szintet, igen, csak erről nehezebb volt tovább lépni. Jártunk vidékre is koncertezni, bár ez is nehezebb volt, az elmúlt két-három évben pedig kevesebb jött össze. Vidéken nehezebb megismertetnie magát az embernek, kevesebben is jönnek el sajnos.
– Közben elindult a Cseh Tamás Program is, a Meszecsinka külföldi koncertekre el is nyert több százezer forintot. Valós segítséget jelent ez a különféle zenekaroknak?
– Mindenféleképpen jó lehetőség, de az már, hogy ki mennyire tudja ezt kihasználni, ügyesség és szerencse kérdése. Sokat segíthetnek a külföldi koncertek: mi voltunk a Meszecsinkával egy német kisvárosban (oda nem pályázatból mentünk), írtak rólunk a sajtóban, azt meglátta egy szervező, így juthattunk ki egy nagyobb fesztiválra. És külföldön azért van pénz: egy kinti szervezőtől meg is kaptuk, hogy ha mondunk egy összeget, az alá ne nagyon menjünk. Itthon ilyen nincs, ha így tennénk, rövidre zárnák: köszönjük, akkor nem kérjük. Külföldön mintha többen is lennének kíváncsiak, eljönnek érdeklődésből, még ha nem is ismernek minket. És játszottunk már olyan zenekarral is együtt Németországban egy világzenei fesztiválon, amelyik pár napra rá a Müpában lépett fel, de kint ugyanolyan sikerben volt részünk.
– Mennyire nehéz ma itthon zenéből megélni? Az idén feloszló Blind Myself frontembere, Tóth Gergő mondta a Narancsnak, hogy azért kijönni ebből nemigen lehet, ő pedig nem akar odáig eljutni, mint mások, hogy a Facebookon kelljen pénzért koldulnia a napi megélhetés érdekében.
– Nehéz kérdés ez. Manapság azért annak is ébernek kell maradnia, aki már befutott, és sokan vannak, akik jóval többet érdemelnének. Én is úgy tudok belőle megélni, hogy ha van egy-két komolyabb külföldi fellépés, de azért most is kellenek az egyéb munkák. Egy-egy külföldi turné után van, hogy megnyugszunk. Nemrég dolgoztam egy játszóházban is – mindig kell egy B-terv. Én amúgy is szeretnék valami mást csinálni a zenélés mellett, most ezért végzem a zeneterápia szakot is.
– Ma tényleg csak tíz-tizenöt év van nagyjából egy zenekarban? Sorra oszlanak fel a fiatalabb csapatok: az Isten Háta Mögött, a Subscribe, a Blind Myself...
– Nem tudom, kinél mi az ok, de nálunk szerintem a kitartással volt a gond. A Meszecsinkával például már sok mindenen túl vagyunk, hét éve létezik, de egyre erősebb.
– Aztán lehet, hogy öt év múlva ez a csapat is feloszlik?
– A Meszecsinkának akkor lenne csak vége, ha a kapcsolatunknak is Emillel: a zenekar is a mi kapcsolatunkból sarjadt ki, azért kezdtük el, hogy ketten létrehozzunk valami személyesebbet.
– Ezek szerint akár húsz-harminc év múlva is létezhet még a zenekar?
– Naná! Lehet, hogy harminc év múlva át fog alakulni valami mássá, de valamilyen formában biztos megmarad.
