Érettségi korú gimnazistákkal utazom a buszon, nem Kertész Imréről beszélnek. Én rá gondolok, és az jut eszembe, hogy abban az évben érettségiztem, amikor megkapta a Nobel-díjat. 2002-ben volt mindez, mármint az érettségim és Kertész Nobel-díja. Az első és egyetlen magyar irodalmi Nobel-díj. Most, a jelen időben viszont csak az utazás van meg a hangos gimnazisták.
Érettségi korú gimnazistákkal utazom a buszon, nem Kertész Imréről beszélnek, pedig én rá gondolok, az ő temetésére megyek, és elszomorít, hogy körülöttem nem ez a téma, de miért is hibáztatnék akár egyetlen gimnazistát is ebben az egyébiránt egyáltalán nem elhanyagolható ügyben. Nevetnek, jól érzik magukat, élnek.
A Fiumei úti Nemzeti Sírkertben kevesen vannak. A nem túl tágas ravatalozó tele ugyan, bent az író özvegye, Kertész Magda, a gyászoló család, bent a két búcsúztató, Esterházy Péter és Spiró György, bent a zenekar, bent Orbán Viktor miniszterelnök, Medgyessy Péter volt miniszterelnök, író- és művészbarátok, rokonok, politikusok. Nem fér mindenki be, és kívül is szépen hallani mindent, de a ravatalozó előtti téglalap alakú tér tátong, magát a teret a kevés kívül rekedt gyászoló határolja körbe, mintha igyekeznének tisztes távolban maradni a halottaskocsitól, pedig az még üres, és mégis bezárni ezt az egészet, nem elengedni Kertész Imrét.
Spiró György kezd beszélni, s miközben mondja, én egy jelzőn gondolkodom, hogy mivel illessem magát a beszédet, s hogy lehet-e, szabad-e egyáltalán jelzővel ellátni egy ilyen búcsúztatást. Nem, azt hiszem, nem lehet, nem szabad, meg kell hagyni annak, ami. Spiró megemlékezett Kertészék 28 négyzetméteres garzonjáról, arról, hogy Kertész „nem hagyta magát megtéveszteni senkitől és semmitől”, sőt „ő volt a nép, akinek a népről is megvolt a véleménye”. S elmondja a legsúlyosabb mondatot: „Ő volt a legszabadabb ember, akit ismernem adatott.”
Esterházy következik, nemekkel kezdi, szerinte a nem talán Kertész Imre fő szava. „Nemekből áll össze élete, halála műve. A nemekből élt, dolgozott. És nem olyan szépen van, hogy a nemekből épített egy igen katedrálist. Nemekből nemet épített, de az ő egyszemélyes, különös nagy nemjét” – mondja. Esterházy életének fontos eseménye volt, ahogy ült a haldokló író ágya szélén – az ÉS-ben is ezzel a motívummal búcsúzott Kertésztől –, s ahogy meséli, „nem tudhattam, hogy tudja-e, ki vagyok, tudja-e, ő ki. De hogy meghalt, hirtelen annyian ülnek az ágya szélén, hogy óhatatlanul erről is kéne mondanom valamit, de nem akarok rendet vágni az új üldögélők közt, csak megállapítom a tolongást.” Aztán egyetlen szót rendel Kertész Imréhez, a szenvedést, így: „Az élete és a halála és a művészete a szenvedés jegyében állt, hol a szenvedés találta meg őt, hol ő a szenvedést. A szenvedéstől és a szenvedéshez való viszonyának radikalitásából lesz Kertész művészete.” S mond ő is egy legsúlyosabb mondatot, rögzíteni kell, hogy Kertész Imre „nagy író, nagy magyar író, akkor is, ha viszonya a nemzettel finoman szólva nem dráma nélküli, nem rózsás”.
Az utolsó út előtt végül Lukács Sándor A kudarcból olvassa fel az utolsó fejezetet, amely így kezdődik: „Befejezzük – bár vége nincsen, hiszen – tudjuk már – sosem ér véget semmi: folytatni kell, tovább, tovább, bizalmasan és émelyítő közlékenységgel, ahogyan két gyilkos beszélget.” Aztán hazafelé már csak a gépek zúgnak, az autók, a mozgólépcsők, a metrókocsik, a buszok. A gimnazisták otthon vannak. A felnőttek pedig befejezték a napot, bár vége nincsen. De csönd.
