Bocskor Bíborka: Jelenleg szép káoszt élek

A Magashegyi Underground énekesnőjével a tízéves zenekarról és székelységről is beszélgettünk.

– Akkor te mondtad ki, hogy ne legyen Magashegyi?
– Igazából én is. A fiúk akarták csinálni, csak egy kicsit maszkulinabb módon. Lehet, hogy nem érezték még meg akkor a Magashegyi jelenlegi lényegét.

– Mit csináltál addig, amíg nem működött a zenekar?
– Nagyon érdekes, nagyon szabad időszakot éltem. Rengeteg időm volt, csak azt csináltam, amit akartam, nem számított semmi, nem számítottak azok a társadalmi elképzelések, ami szerint egy normális félfelnőttnek élnie kellett volna. Nem számított sem pénz, sem a magam mögött hagyott lehetőségek. Általában a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem könyvtárában ültem, vagy parkban olvastam, kocsmáztam, sok-sok érdekes emberrel beszélgettem.

– Hiányzik?
– Lehet, hogy elkezdtem kicsit visszavágyódni ebbe a helyzetbe, mert utána nagyon erős tisztulási folyamatot indítottam be magamnak, magamban. Ezt egy évvel ezelőtt egy picit megint összezavartam, mert úgy éreztem, hogy ha a tiszta helyzetben maradok, amikor azt nézed fél órán keresztül, hogy az ág és a szél miként táncol egymással, akkor nincs értelme énekelni azokról a világi dolgokról, amikről szoktam. Valószínűleg vissza fogok térni a tisztább állapotomba is, de jelenleg szép káoszt élek.

– Hogy jött el az a pillanat, hogy ismét összeáll a Magashegyi?
– Kísérleti színházakba is jártam akkoriban, éppen a Szkénében néztem egy előadást, lent pedig gólyabál volt, és a Kaukázus zenélt, és felhallatszott. Tulajdonképpen ünnepélyesen végigültem egy Kaukázus-koncertet úgy, hogy nem akartam. Amikor meghallottam, hogy Kardos-Horváth János énekli a Szeplős vállat (ez volt az első nagy slágere a Magashegyinek – a szerk.), úgy elgondolkoztam, hogy miért kell ezt megtapasztalnom és hogy hol tudom visszabogozni. Pár nappal később Fodor Máriusz írt egy SMS-t, hogy nem engem látott-e a nyolcadik kerületben egy csomó zöldhagymával bicajozva és hogy nem találkozunk-e. Így került vissza az egész egyszerre a helyére, komolyan vettük, fesztiválokon zenéltünk. Szerencsések voltunk, mert egy kezdő zenekar nehezen tud ilyen helyzetbe kerülni, így visszatérni.

– Ebben az MR2-nek és a kaukázusos kapcsolatoknak is volt azért szerepe, nem?
– De, nyilván, ahogy az embereknek is. Az MR2 Petőfi Rádió akkor indult szép misszióval: olyan zenekarok rúghattak labdába náluk, akiket más kereskedelmi rádió soha nem játszott volna. Nekünk is ott volt a helyünk, és valószínű, hogy ha a Szeplős vállat nem kezdte volna játszani az MR2, biztos, hogy nem dobbantottunk volna akkorát az elején.

– Ahhoz képest, hogy a zenekar tízéves, a harmadik albuma érkezik most. Miért „csak” ennyi nagylemezt jelentettetek meg?
– Sok kislemezünk is volt azért. Nem olyan egyszerű dolog szórni a nagy albumokat. Mi komolyan is vesszük: az első kettőnél DVD-t adtunk a lemezek mellé, amin egy-egy egyedi vizuális anyag volt.

– Korábban azt is nyilatkoztad, hogy „albumot befejezni nem, csak abbahagyni lehet”.
– Így van, ez egy ilyen szállóige lett, de nem én, hanem valamelyik fiú találta ki. Ez egy ziccermondat a zenekar életében.

– Irodalomból hallani inkább, hogy egyesek szerint egy mű sosincs kész, mindig lehet farigcsálni rajta, míg mások elkészítik a művüket és elengedik. Ezek szerint ti inkább az előbbibe tartoztok?
– Igen, de nekem nagyon szimpatikus ez a „spontán, gyorsan, nagy intenzitással megélem és utána elengedem” módszer. Egyszer biztosan ki fogom próbálni. (Nevet.)

– Az új album miben más, mint az előzőek? Szimfonikusok lesznek rajta?
– Eltértünk attól az iránytól, mert bár szerettük, nehéz volt összeegyeztetni a zenészeket – de nyáron lesz egy ilyen koncertünk, ráadásul szabadtéri. Nem ez a karaktere az új lemeznek. Nehéz jelzőt találni rá, mert mindig át kell gondolnom, hogy azt miért mondom, és hogy az milyen keretet eredményez. Nem mondhatom, hogy eklektikus, mert ezt rengetegen elkoptatták már. Ha össze akarom foglalni: a barokk poptól az angolszász folkzenén át a szomorú diszkóig egy szabad utat járunk be.

– Ismét veletek dolgozott Beck Zoli, a 30Y frontembere, aki dalokat írt most a zenekarotoknak. Énekel is?
– Ezt nem árulhatom el. (Nevet.) Viszont minden héten kiteszünk egy dalt az új albumról, az e hetinek a szövegét pont ő írta.

– Mennyire érzett rá a Magashegyi világára? Mert ő azért más bolygóról jött, nem?
– Zoli egy hihetetlenül empatikus művész, olyan nyitottsággal és figyelemmel értette és érezte meg a világunkat, hogy legszívesebben megölelném. Mi úgy dolgozunk, hogy először van egy halandzsa angol szövege a dalainknak, ahogy operát olaszul, popzenét angolul lehet jobban énekelni, mert jól rá lehet írni hangulatokat, szabadabb, jobban gördülnek a szavak. Zoli szövegei szépen kapcsolódnak a zenénkre, teljesen átérezte a Magashegyi lényegét.

– Angol dalokat nem akartok írni, ha már jobb úgy dolgozni?
– Még nem jött el az ideje. Az a baj, hogy én nem beszélem anyanyelvi szinten az angolt, és ez érződne. Sok olyan magyar előadó van, akinél felteszed a kérdést, hogy miért énekel angolul, ha csak így megy. Még nem vergődtem zöld ágra, hogy erőltessem vagy várjak egy kicsit, így inkább várok. A legőszintébb és legközvetlenebb közlési nyelvem a magyar.

– Vannak dalok, amik lemaradtak az albumról?
– Igen, a Vágta sehogy nem találja meg a helyét abban a világban, úgyhogy az ilyen single dalként él tovább. Azokat a dalokat tettük rá, amikben láttuk az összefűzhetőséget és egyívásúak. Olyan is van köztük, amelyik az előző albumról maradt le, de a többségük vadiúj.

– A szombati, születésnapi lemezbemutató koncert mitől lesz különleges? Úgy olvastam, hogy új látványvilággal készültök – ez váltja ki a korábbi albumok DVD-it?
– Kiválthatná. Legutóbbi koncertünkön kipróbáltuk, az akkor készült fotókon látszik, hogy milyen. Mi, ugye, csak tapasztaljuk, de nem látjuk. Nagyon szép volt minden. Teljesen új set-upunk van, amihez hozzászoktatnánk a közönségünket, mert nagyon eltér az eddigiektől.

– Mindenféle jelzőkkel illetik a zenéteket, nekem amolyan misztikus-elvarázsolós pop. Te hogy tudnád megfogalmazni?
– Nagyon nehéz, mert saját magamnak mondanék ellent, ha most betenném keretek közé. De ha muszáj lenne, azt mondanám: alterpop.

– Sokszor érzem úgy, hogy a Magashegyi zenéje előszeretettel építkezik az ellentétekből. Már maga a zenekarnév is az ellentéttel játszik.
– Igen, bár ez nem szándékos törekvés a részünkről, inkább karmikus. Így alakult, mert ha csak az életet nézed, mindennek legalább két oldala van, s mindennek van ellentéte. Ilyen szempontból mi is sokszor idealisták, sokszor utópisztikusak vagyunk. De az a zenei keret, amit kitaláltunk magunknak, visz előre. Olyan, mint a név: ha valakinek meseneve van, akkor meséket csinál.

– Egy korábbi interjúdban azt állítottad, hogy „A Magashegyinél van egy közös világ, de a Magashegyi világa nem az én világom. Ha egyedül maradnék a Magashegyi-világgal, akkor nagyon magányos lennék.” Ez most is így van?
– Igen, azért, mert bár le vannak osztva a szerepek, de mi tényleg együtt vagyunk a Magashegyi Underground, egyedül nem tudnék Magashegyit csinálni. Eszméletlenül tehetséges embereknek gondolom a fiúkat, eddig nem is éreztem azt, hogy keresnem kellene más játszótársakat. Mai napig nagyon erősen inspirálnak emberileg és szakmailag is.

– Csíkszentmártonban születtél. Mennyire számít, hogy székely vagy?
– Van bennem egy rész, ami lázad mindenféle keretek ellen, az ellen, hogy a társadalom megszabja az embernek egész pici korától kezdve, hogy milyen legyen, és általánosságokat aggat rá. Ezen túl viszont számomra nagyon szép dolog, hogy székely vagyok. Persze valószínű, hogy örülnék annak is, ha Indiába születtem volna. Az, hogy hova születtem, hogy milyen emberek vesznek körül, mindig elkísér majd, s igyekszem velük minél közelebbi kapcsolatot tartani. Azt, hogy székely vagyok, szeretem, természetesnek tartom és igyekszem építeni, ahogy csak tudom.

– Románoztak-e le Budapesten? Ez sokakkal előfordult, akik áttelepültek Erdélyből.
– Volt ilyen, de soha nem tudtam haragudni ezért, mert nem szándékosan bántóan mondták, inkább tudatlanságból. Jó, keresztbe néz a szemem, meg azt mondom, hogy hümm, de nem haragszom. Ha valakivel találkozom, mindig arra gondolok, hogy neki van egy története és rabszolgája a helyzetének, de mindig eszembe jut az is, mindannyian testvérek vagyunk, s láncszemekként kapaszkodunk össze.

– Nem érzed-e azt, hogy a székely mint címke teljesen átpolitizálódott azzal, hogy mindenütt lobog a székely zászló, felhangzik a székely himnusz vagy a székely autonómiáról vitatkoznak?
– Tőlem nagyon távol áll a politizálás, azt érzem, hogy bármerre fordulok, bármit kimondok, egyből megpróbálnak bekategorizálni jobbra vagy balra. A székely is ilyen címke, az társul hozzá, hogy akkor biztos, hogy jobbra tartasz. Sokkal szebb ízeket, tulajdonságokat lehet fellelni népekben annál, mint hogy politikai vircsaftokra használják fel őket. Én soha nem próbáltam előnyt vagy hátrányt kovácsolni abból, hogy székely vagyok. De tapasztaltam ezt is, azt is.

– Milyen gyakran jársz haza? Melyik az itthon és az otthon?
– Ahogy mész a Rákóczi úton, van egy nagy épület, amin az olvasható: otthon. Éppen Erdélyből jöttem haza, amikor láttam, és elmosolyodtam, hogy ez tényleg keveredik bennem. Persze, mindenkinek az elsődleges otthona a saját lelke, de az otthonom Erdély, most itt vagyok és ez az itthonom. De próbálok gyakran járni haza, ha vonattal megyek, az amolyan meditáció is számomra, főleg hajnalban. Nagyon inspiráló.

– Az inspirációt másra is használnád, mint a Magashegyi? Az MTI-nek azt mondtad, hogy kísérleteznél a zenekaron kívüli világban is.
– Ez egy egyszerű kérdés volt és egy egyszerű válasz. Persze, hogy nyitott vagyok és kíváncsi, de most annyira ezt élem és csak ez van bennem, hogy nem tudok eljátszani a gondolattal, hogy éppen kivel és mit csinálnék. Most lettünk tízévesek, és nekem az a legfontosabb ebben az évben, hogy a maximumot ki tudjam hozni saját magamból és a fiúk is ki tudják hozni magukból.

Bocskor Bíborka 1982-ben született a székelyföldi Csíkszentmártonban. Tanult klasszikus éneket Csíkszeredán és színészetet is Marosvásárhelyen, harmadéven abbahagyta tanulmányait a színművészetin. Hirtelen döntés nyomán költözött Budapestre, ahol különféle munkákat vállalt, majd elindult a Megasztár 3.-ban. Ezt követően lett a Magashegyi Underground énekesnője. Jelenleg is Budapesten él.