Sokan fellélegeztek, amikor 2013 márciusában felszállt a fehér füst a Vatikánban, és kihirdették, hogy a konklávé második napján a Buenos Aires-i érseket, Jorge Bergogliót választották pápává. Ekkorra a belső feszültségek, a pénzügyi és morális botrányok, a mindent elnyelő bürokrácia megkérdőjelezni látszott a katolikus egyház hitelét, ám a híresen tiszta életű „Jorge atya\" (a filmben következetesen így szólítják) megválasztása lehetőséget adott a megújulásra.
Az új pápa Assisi Szent Ferenc tiszteletére a Ferenc nevet vette fel – elsőként az egyház története során. A névválasztást újságíróknak nyilatkozva indokolta meg: olyan egyházat szeretne, amely kiáll a szegények, a béke és a teremtett világ védelmében.Tiszta és egyszerű szavak, közvetlen, emberi pápaság: visszatérés a gyökerekhez – vélték sokan. Ám Jorge atya ennél – akarva-akaratlanul – jóval több lett: valódi sztárrá vált. A Time azonnal az év emberévé választotta, egymás után láttak napvilágot a szenzációhajhász cikkek: Ferenc pápa nagy futballdrukker (kedvenc csapata a San Lorenzo), Ferenc pápa tömegközlekedéssel utazik, Ferenc pápa fiatalon kidobóember volt egy klubban és így tovább. A bulvárhírek pedig még akár Szent Ferenc üzeneténél is fontosabbá válhatnak a külsőségekre oly fogékony közönség számára. Vagyis a a pápa körül zajló felhajtás esetenként éppen személyisége és szavai ellen hatnak.Ezért is látszik veszélyes vállalkozásnak filmet készíteni Jorge Bergoglio életéről. Hiszen bár hívők és nem hívők millióihoz juthat el a film, hogyan lehetne egy, a pápaságig tartó – nem mindennapi – életművet klisék és didaktikus egyszerűsítések nélkül beleszorítani alig két órába?
A Ferenc pápa című film nagy erénye, hogy nem is akarja elkerülni a helyzet buktatóit, egyenesen, voltaképpen kételyek nélkül megy előre, így pedig minden hibájával együtt is koherens alkotássá válik. Több kritikus ugyanakkor középszerűnek titulálta a filmet, mondván, ügyetlenül túlidealizálja a pápát, egyesek szerint már nem is film, hanem hagiográfia (szentéletrajz). Ebben is van igazság, hiszen a történet sokszor feloldódik a személyiségjegyek csodálatában. Le is egyszerűsítve az alkotást, amely felsorol mindent, amit eddig a pápához rendelt a közvélemény: a szerénységet, a szegények felkarolását, a tisztaságot, a béke szorgalmazását. A rendező, a spanyol Beda Docampo Feijóo külső nézőpontot választott. A film – amely Elisabetta Piqué életrajzi regényének adaptációja – egy spanyol újságírónő, Ana (Silvia Abascal) szemszögéből meséli el Jorge atya (Darío Grandinetti) életét. Ana elsőként lapja megbízásából, később már a személye iránti tiszteletből és szeretetből követi nyomon az érsek életét. Emiatt mintha a leendő pápát egy tényfeltáró újságcikk-sorozatból ismernénk meg, mindebből idővel rajongás lesz, így hiába idézi fel a film Jorge atya életének ellentmondásos részleteit – mint például ténykedését az argentin „piszkos háborúban\" –, ezekről a szenvedélyes cáfolaton kívül semmit sem tudunk meg.Persze nem is ez volt a cél, sokkal inkább Ferenc pápa üzenetének minél érthetőbb közvetítése. Ez pedig sikerült.
Tanításainak lényege a filmben egyértelmű, és meglepően aktuális: a hatalomnak fel kell karolnia az elesetteket, a politikának könyörületességet kéne gyakorolnia, hidakat kell építeni, és nem falakat emelni. De legalább ilyen időszerűek korrupcióellenes nyilatkozatai is.Szembeszáll minden elnyomó hatalommal, Jorge atya ugyanakkor mégsem politikus, hanem egy egyszerű és egyenes ember – mutatja be a film. Nem bír ellenállni a süteménynek, Dosztojevszkijt és Borgest olvas, futballt néz, rajong Mozartért, és betegek lábát mossa meg a kórházban, gyalog jár, nyomornegyedekbe látogat (ott) – és ő a katolikus egyház feje. Mindez a filmben akár üzenetértékű ellentmondásnak is tűnhet. Akik ennél az üzenetnél mélyebben is megismerkednének az egyházfő gondolataival, azoknak a nemrég megjelent Ferenc pápa: Isten neve irgalmasság című könyv jelenthet vigasztalást.
(Ferenc pápa – Buenos Airestől a Vatikánig, spanyol–argentin–olasz filmdráma, 110 perc, 2015. Rendezte: Beda Docampo Feijóo.)
