Az év és alighanem a hazai muzeológia történetének legjelentősebb kiállítása nyílik ma a Magyar Nemzeti Galériában. Az Alakváltozások 1895–1972 című tárlat Pablo Picasso, a múlt század talán legnagyobb hatású képzőművészének csaknem 80 évet átölelő életművének valamennyi korszakát bemutatja, ugyanakkor kiemelten az emberi alak megformálásának folyamatos változására összpontosít.
Baán László, az MNG–Szépművészei Múzeum főigazgatója a kiállítás sajtóbejárásán elmondta, a 92 évesen elhunyt mester több mint száz műalkotását, nagyrészt festményeket, valamint rajzokat, szobrokat, kerámiákat és a művészről készített egy-egy filmalkotást is felvonultató anyag háromnegyedét a párizsi Musée national Picasso gyűjteményéből kölcsönözték, de érkeztek remekművek más neves kiállítóhelyekről is: a stuttgarti Staatsgalerie, a bázeli Beyeler-gyűjtemény, a berni Kunstmuseum, a moszkvai Puskin Múzeum és a jeruzsálemi Izrael Múzeum mellett a budapesti Ludwig Múzeum három festménnyel, a Szépművészeti Múzeum pedig grafikákkal járult hozzá a kiállításhoz.
Budapesten eddig három alkalommal, 1910-ben, 1967-ben, utoljára pedig 1993-ban szenteltek tárlatot a spanyol művészgéniusz alkotásainak, ám a főigazgató szerint ennyire átfogóan, ilyen fókusszal nemhogy Magyarországon, de máshol sem rendeztek még kiállítást Picasso műveiből. Mint mondta, a kiállított anyag gazdagságát és rendkívüli minőségét mutatja, hogy biztosítási értéke 200 milliárd forint.
A kiállítás központi témája a figurális ábrázolás festői megközelítésének változása Picasso (1881–1973) életművében, amelynek minden szeletében meghatározó szerepet játszott az ember, a férfi és a nő alakja. Az Alakváltozások ugyanakkor nemcsak a folyamatos formai megújulást mutatja be, hanem a falakon olvasható szövegeken, életrajzon és fotóreprodukciókon keresztül művészettörténeti utazásra is invitálja a látogatót: a gigászi oeuvre-t végigkísérve és rámutatva a múlt század történelmi és művészetideológiai töréspontjaira, a modernista törekvések és meghatározó képviselőik is kontúrt kapnak a kiállításon.
Az első, „sötét teremként” bemutatott szekció Picasso korai művészetéből, kék és rózsaszín korszakából vonultat fel alkotásokat. Itt látható a legkorábbi is, a Mezítlábas lányka, amely bár annak ellenére figyelemre méltó mű, hogy Picasso mindössze 14 évesen festette, nem sok jelét villantja fel a későbbi korszakok forma- és színvilágának. Az ajkát szomorúan biggyesztő galíciai lány naturalista portréja mellett kapott helyet az Ivás közben alvó nő, amelynek alanya egy párizsi börtönkórházban őrzött beteg prostituált volt. A festmény a kék korszak elején született, azután, hogy a művész legjobb barátja, Carlos Casagemas öngyilkosságot követett el.
A szemközt kiállított Mutatványosok-sorozat halovány tónusú grafikái szintén a párizsi Montmartre-on töltött korai, nyomorúságos évek hangulatát idézik meg. Emilie Bouvard, a Párizsból érkezett főkurátor nem véletlenül nevezte irodalmi-filozófiai ihletésű műcsoportnak a szekció látványtárát, hiszen a spanyol aranykor borús, moralizáló szellemével átitatott Picasso festészetére ekkor még a szimbolista költészet volt a legnagyobb hatással.
A második terem Picassónak a „költői festészettel” szakító, az Avignoni kisasszonyokkal (1907) induló kubista korszakát mutatja be, valamint felvonultat néhányat a remekmű előtanulmányaiból. A dekonstrukció és rekonstrukció, a látvány ízekre szedésének és geometriai formákban történő újraépítésének mesteri alkotásai közül itt látható a zene és festészet spirituális rokonságát hirdető Férfi mandolinnal című, szokatlanul keskeny festmény, valamint Ambroise Vollard 1910-es, Moszkvából kölcsönözött portréja. A híres párizsi galériatulajdonos Cézanne, van Gogh és Matisse képeit is kiállította, és az ő nevéhez fűződik az első Picasso-tárlat megrendezése Párizsban.
Az analitikus és szintetikus kubizmus stílusában alkotott művek sorából némileg kilóg az Anya gyermekével című primitivista festmény, amelyet a Louvre ibériai szobortárlata, néprajzi fotók, afrikai és polinéziai maszkok, valamint Matisse élénk színei ihlettek.
Picasso 1917 és 1924 közötti neoklasszicista korszakát mutatja be a következő szekció. Művészetére ekkor nagy hatást gyakorolt az antik szobrászat és az orosz balett. A Szergej Gyagilev-féle társulattal utazgatva ismerkedett meg Olga Hohlovával, későbbi feleségével, akinek a társaságában felfedezte a nagyvilági életet. Az Olga szőrmegallérral című festmény érdekessége, hogy alatta egy szintén ülő nő 1915-ös kubista portréja rejlik.
Bár nem volt szürrealista, a mozgalom ösztönzően hatott művészetére, és felszabadította Picassót, akit André Breton Szürrealista kiáltványa után a csoport szellemi vezérének választottak. Az 1925 és 1936 közötti korszak újfajta metamorfózis ábrázolásait állítja fókuszba a negyedik szekció, amelyben már a művész assemblage technikával készült szobrai is megjelennek.
A Női fej szobrának felnagyított, eltorzított részletei a jellegzetes picassói deformáció egyik ragyogó példája a tárlaton. A csók, Az akrobata, a Festő palettával, a Fecske-nő és a Minótaurosz figurái nemkülönben a tudatalatti robbanásával keletkezett festmények, amelyek megidézik az ősi időket, a mítoszokat, a szakítást és az új szerelmet vagy a fülledt erotikát.
A háború borzalmai szekció a spanyol polgárháború kezdetétől a világháború végéig tartó korszakot mutatja be, amely újabb hosszú és nyomorúságos időszakot jelentett Picasso életében. Bár köztársaságpárti elkötelezettsége, majd francia kommunista párti tagsága miatt a művész nem térhetett haza Franco Spanyolországába, műtermébe zárkózva végig alkotott. Guernica, a baszk település Condor légió általi lebombázása után festett remekművét Alain Resnais azonos című filmjének vetítése pótolja a teremben. A magánéleti válságából és a kataklizmából fakadó mély depressziót egyebek mellett a Fiú langusztával vagy a Kék kalapos nő sötétebb színvilága közvetítik a teremben.
A hatodik szekció a háború utáni évek művészetét idézi meg. Az 1953-ig tartó korszakában Picasso visszatért a forráshoz, az egyszerű, ősi formavilághoz, de nem utánozta önmagát, hanem újprimitív irányzatot, a főkurátor megfogalmazása szerint egyfajta „akadémikus privitimizmust” dolgozott ki. Az újabb belső forradalom motorja az új társ, Francoise Gilot festőnő volt. Felesége második gyermekükkel volt várandós, amikor elkészítette róla nyíl alakú bronz domborművét, amely különleges jelnyelvi szimbólummá vált. Paul Haesaerts műkritikus ebben az időben forgatta Picasso műtermében azt az itt is látható filmet, amelyben a művész a kamera elé helyezett üveglapra fest.
A szekció másik termében mintha egy óvodát rendeztek volna be. Emilie Bouvard felidézte, hogy amikor az új házasságában két gyereket nevelő Picassótól számon kérték gyermekrajzokat idéző maszatoló stílusát, azt mondta: „11 éves koromban én már úgy festettem, mint Raffaello, de egész életem munkája kellett ahhoz, hogy ismét úgy tudjak festeni, mint egy gyerek.”
A hetedik, egyben utolsó teremegyüttes az 1954 és 1973 közötti korszak műveit vonultatja fel A művész és modellje címmel. Picasso ekkor sorra vette a régi mestereket, művei párbeszédbe keveredtek Delacroix és Manet alkotásaival, ami ismét egy erős erotikával átitatott sorozatot hívott életre. Manet Reggeli a szabadban című alkotása előtt a művész művek százaival tisztelgett, a festmény 27 újraértelmezéséből kettő pedig a kiállításon is szerepel.
Az utolsó, avignoninak is nevezett korszak nagyméretű képeit szorosan egymás helyezték, az 1970-es avignoni kiállítás koncepciója szerint. Életének utolsó három évében híres múltbéli alkotók – Velázquez, Molière, Cervantes –, valamint muskétások, matadorok, spanyol urak és hölgyek állnak modellt a mester képzeletbeli portéihoz.
A kiállítás július 31-ig látható a Budavári Palota A épületében.
